Oszsza meg másokkal is

Ki gondolta volna a nyolcvanas évek első éveiben, hogy a Bizottság – saját műfajmegjelölésével által – katasztrófazenéje egyszer a mainstream kultúra része lesz? Sőt, a „Sírba visztek” című tárlat esti megnyitón a kulturális államtitkár nem is értette, hogy miért nem kapott még Kossuth-díjat a zenekar. Nem tudjuk, Szőcs Géza egyeztette-e elképzelését a kormány tagjaival, vagy ez is csak egy a szokásos csúfosan megbukó improvizációiból, mindenesetre Wahorn András kérte, hogy járjon közre ez ügyben.

Délután még ugyanő egy láncfűrésszel rohangált a Műcsarnok egyik műfüves termében. A falon óriásira kinagyítva egy híres fotó, amin Utolsó vacsora-szerű elrendezésben, egy asztal mögött ült a zenekar, előttük egy nagy fazék. Wahorn beindította a láncfűrészt a fotó alatt, látható élvezettel pózolt a fotósoknak, majd megállapította, hogy a nyolcvanas évek jelképe még a fazék volt, de mára a láncfűrész vette át e szerepet. Hogy mire gondolt pontosan, az nem nagyon derült ki.

Bemutatta a kiállításra alkotott Bizottság-síremléket is. "Először arra gondoltam, saját magamról alkotok egy római katona-lovasszobrot, amint épp eldob egy repülőt, de rájöttem, hogy nem költhetem az adófizetők pénzét saját magam 3 méteres szobrára" - mondta. A mű egy Tescós-kazánra emlékeztet, amelyben alul lobog a tűz, két oldalt folyik le a víz, a tetején pedig kis szoborcsoport az egykori zenekarról. A kazán körül kis elefántok köröznek lassan. A műfüves terem két falán kis ablakok, ahová betekintve a Bizottság-élményeiket magyarázza Nagy Feró, Bárdos Deák Ági, Fábry Sándor és még egy tucat ismert művész, közszereplő.
 

A lemezborító-szoba (fotó: mti)
 

A kiállítás másik két fő attrakciója a fe Lugossy László egykori frontember (aki belekiabálta annak idején a mikrofonba, hogy mit lát, vagy esetleg mit hallucinál: egy nagy s*gget, mint tudjuk) és ef Zámbó István installációja. Az előbbi egy korábbi videoklipet idéz meg. Háttérben a film: női lábak sora vízzel telt lavórokban. Előtte pedig azt látjuk, ahogy a felvétel készült: körben székek, alattuk lavórok. Kár, hogy a nők hiányoznak a székekről. Zámbó Öcsi a Tiszta természetet álmodta a kiállításra. Több száz fahasábra kötözött fel totemállatként egy-egy plüssállatkát. Ezek mind egyfelé bámulnak: az ipari festékvibrátoron pörgő ízléstelen vigyorgó műanyag macis szappantartó felé.

A tárlat 200 festmény, grafika, szobor, fotó és írott dokumentumok, számos film és videót vonultat fel. Célja egyrészt megidézni a provokatőr, ellenálló, még a „fekete bárányok” közül is kilógó bandából lassan rock- és kultúrtörténeti ikonná lett zenekart és korát, másrészt felvállalja a mai kortárs művészetben kikerülhetetlenül jelen lévő művészek kurrens műveinek bemutatását is.

Az egyik falon videoklip egy szeretkező Trabantról, szembe vele fehér ingekből készített filozófiai kérdéseket boncolgató, kiforgató alkotás. Több teremben hatalmas vásznakon beszélnek a Bizottság-tagok az élményeikről. Másutt át kell sétálni egy lemezborítókból álló fallal körbevett szobán, amelynek sötét belsejében megjelennek az akkori alternatív kultúrát éltető graffitik.
 

ef Zámbó és a "tiszta természet (fotó: BI)
 

A Műcsarnokban sétálva a háttérben természetesen állandóan megszólal a zene: Milarepaverzió, Lehetnék én is kamikázé, Tudom, hogy mi az ábra, Már megin’ ez a depresszió, Kések, kések, hatalmas kések.

Talán a legérdekesebb a dokumentációs terem, ahol rengeteg hivatalos és magánlevél, újságkivágás emlékeztet a Bizottság-korszakra. Odébb, amolyan végtelen állambiztonsági asztalt szimbolizálva a zenekarhoz tartozó fotókban csemegézhetünk. A Bizottság nem csak egy zenekar volt, hanem egy Szentendréhez köthető autodidakta művésztársaság, amely hol képzőművészettel, hol különböző performanszokkal, hol a kísérletező zenével tűnt fel. Megbotránkoztatott, szórakoztatott, jó nagy követ dobott a nyolcvanas évek zenekulturális pocsolyájába. A rajongók és a hatóságok is ellenállónak, rendszerellenesnek vélték a különös csoportot, de – mint ef Zámbó István az fn.hu-nak elmondta – soha nem volt céljuk direkt politizálni, a nyolcvanas évekbeli skizofrén korszakban azonban már az lázadásnak számított, ha valaki természetes volt, és igazat mondott.

Egyszerűen a szabadságról szólt a zenekar, és szól ez a kiállítás is - mondja a Műcsarnok igazgatója, a kiállítás megálmodója és kurátora. Gulyás Gábor szerint azért szólt akkorát a Bizottság, mert nem törődtek a kor ideológiai szempontból terhelt hivatalos művészetével, hanem annak fittyet hányva, azzal szembehelyezkedve fejezeték ki az általuk valóban megélt szabadságot. Gulyás egyébként úgy véli, hogy a kortárs hazai kultúra alapja a nyolcvanas évekre vezethető vissza. Ekkor jelent meg Esterházy Pétertől a Bevezetés a szépirodalomba, Nádas Pétertől az Emlékiratok könyve, továbbá Csoóri, Oravecz, Nagy Gáspár, Petri versei. A színházban Kaposvár és a Katona József Színház tűnt ki, a zenében megjelent Kocsis Zoltán, Fischer Iván, és még sorolhatnánk a különböző művészeti ágakat. A pop és rockzenében is utat tört az alternatív kultúra. Ennek a nagyon sokrétű időszaknak volt az emblematikus jelensége a Bizottság – mondja Gulyás.

A nyolcvanas években tehát már az a provokáció és a szabadság megélése volt, ha valaki őszintén beszélt. De miért érdekes ez ma, hiszen 22 éve itt a nagy szabadság? Ef Zámbó szerint nem sok minden változott e tekintetben. „Sőt, a mai időszak még rafináltabb módon történik a rabszolgatartás, még sunyibb módon használják ki az embereket. Káosz van, a nagy szabadságban minden előfordulhat, a dzsungel még zavarosabb lett. A dolog nem változott, a Bizottság aktuálisa ilyen szempontból nem változott.”

A november 13-ig nyitva tartó tárlathoz irodalmi és zenei programsorozat, filmklub, családi rendezvények és konferencia, összesen mintegy 100 program kapcsolódik.

forrás és szerző : fn.hu / Balla István


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.