Oszsza meg másokkal is

A legjobb történet talán ez: két és fél hónappal a mellékelt kép elkészülte előtt barátom Trabantjával érkeztünk Bécsbe. Lepakoltuk cuccunkat a szállodában. (Na jó, élelmes kinti magyarok által honfitársaknak fenntartott panziószerűségben, megalázó körülmények között, viszont jó helyen: a Mariahilfer Strasse egyik mellékutcájában, vagyis közel a Grabenhez, ahol sok boltban magyarul is kiszolgáltak, sőt a forintot is elfogadták, más kérdés, nem éppen a hivatalos árfolyamon váltották.)
 

Hegyeshalmi határátkelő 1979. április
Népszabadság/archív - Bánhalmi János
 

Indultunk volna tovább a dolgunkra, de hiába. Az indítókulcs elforgatása nyikkanással sem járt. Gyorsan kiderült, a kocsi akkumulátora idáig bírta. A sűrű hóesésben rajtunk kívül senki sem volt az utcán, nekünk meg időre kellett volna célbaérnünk a város másik részén. Nagy nehezen taxit fogtunk...

Persze alig volt pénzünk, még ha a hivatalosan átváltotthoz hozzászámoltuk azt a két ezerschillingest is, amelyet egy golyóstoll házába csavarva hoztunk magunkkal.

S még az autót is meg kell majd javíttatnunk. Egy Trabantot Bécsben!

Másnap reggel azután találtunk egy szerelőt a közelben. Nagy meglepetésünkre, a belvárosi mester nem utasított el, sőt fél napig próbálkozott azzal, hogy életet leheljen a szerkezetbe. Majd sűrű bocsánatkérések között közölte, higgyük el, menthetetlen. S elképzelni sem tudja, honnan szerezhetne 6 voltos akkut ebben a világvárosban. Mindenesetre megkérdezte, hol lakunk.

Este azután fölkeresett bennünket a szálláson azzal, hogy egy bontóban vett nekünk egy kis Triumph-furgonba valót, beszereli, és semmit sem kér a munkájáért, csak adjunk neki annyi pénzt, amennyit neki kellett fizetnie!

Így tudtuk meg, milyen szemét dolog a kapitalizmus! Végül is valamennyivel több schillinget kellett összeadnunk, mint amennyi forintba itthon egy új Trabant-akku került volna.

Nem baj, három nap koplalás meg sem kottyant fiatal szervezetünknek. És rátettünk még egyet: hétfőn minden megmaradt pénzünket – és a két üveg ebből a célból magunkkal vitt orosz pezsgőt, amelyet simán elfogadtak készpénz gyanánt – egy lepusztult Hofer-diszkontban költöttük el.

Milka csoki, Toblerone, zöldalma szappan, Atlantis szappan, Lux szappan, Créme 24, Kaloderma krém, Persil mosópor, kádba való felhúzható műanyagfigura és nagydobozos Disney-rágó. Mindenből éppen annyi, amennyit még nem számítottak kereskedelmi mennyiségnek a határon. Siettünk haza, ezért most nem nyitottuk föl a rágógumis dobozokat, hogy háromból kettőt tömjünk meg, mert ha nem beleszórtuk, hanem szépen egymás mellé „madzsongoltuk” a darabokat, akkor nem 480, hanem 720 is elfért egyben (egy dobozt szabadott áthozni fejenként).

Így is volt bennünk egy kis félsz, mert ha a vámosnak olyanja volt, belénk köthetett volna. De hideg volt, hóesés, és hétfőn délután akkor Ausztria felől is csak mi jöttünk, nem volt kedve kidugni az orrát sem a jó meleg fülkéjéből.

Itthon azután az ismerős trafikosok boldogan átvették az „árut". Az út így végül nullszaldós lett, sőt: az akkumulátor bőven túlélte az autót magát.

forrás és szerző : nol.hu / Kelen Károly


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.