Oszsza meg másokkal is

"Beleverem a faszomat a polgármesterbe!" – szól egy decens, ötvenes, szőke asszony a főtéren.
Fiziológiailag értelmezhetetlen a mondat, mentálisan annál inkább. Az indulat oka pedig az, hogy a városvezető „mindig a cigányokat védi”.

A pénteki napot töltjük Hajdúhadházon, és az az érzésünk, hogy filmforgatásba csöppentünk. Pontosabban: több film forgatásába.

Első snitt

Városszél, Homok utca. Kátyús földút, csupasz udvarok, gaz se nő, vakolatlan vagy rikítóra mázolt lakok. Sok puja, kíváncsi asszonyok, bizalmatlan férfiak. Isten városa. „Miért pont ide jöttek a gárdisták? Na, mé’?” – kérdi tőlünk egy húsz körüli srác, mintha nem tudná a választ. „Betörők meggyilkoltak egy idős asszonyt. Ezért választották Hajdúhadházát.” „Ja, hát az nem volt igazi gyilkosság. Bement pár gyerek az udvarába, a férfi meghallotta, kijött, pofán verték, aztán kijött a nő is, és ő is kapott. Mondom, nem volt gyilkosság.” Mosolyog. Támasztja tovább a kerítést. Néz.
 

Fotó: Neményi Márton / fn.hu
 

A minapi újsághír így fest: „Péntek délután temetik azt az idős hajdúhadházi asszonyt, akit még január tizenhatodikáról tizenhetedikére virradó éjszaka támadtak meg saját udvarán. A 81 éves asszonyt életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, ahol később belehalt sérüléseibe. A támadók az áldozat 60 éves fiát is bántották, ő is súlyos sérüléseket szenvedett.”

Pár sarokkal odébb, a gettón túl másként szól a történet. Farmeres férfi meséli. „A fiával élt a néni.

Betonkerítést épített, arra szögesdrótot húzott, mégis bejártak hozzá. Egyik nap hallják, hogy valaki matat a kertben. Kinézett a Józsi, rögtön leütötték. Ment utána az anyja, őt is. Aztán otthagyták mindkettőt a mínuszban vérbe fagyva az udvaron. Öten voltak, tizenhat-tizennyolc éves suhancok, cigányok. Fogtak két tyúkot, elfutottak, de az egyikük utóbb még visszament, és összepakolta magának, ami a kezébe fért. Átlépdelt az ájult testek felett, eszébe nem jutott mentőt hívni. A mama három hónapig agonizált a kórházban, csoda, hogy a Józsi felépült.”

A sztori végére itt is összesereglenek páran, mind „fehérek”. „nyomós kútra” mutat. „Idejárnak vízért és fürödni is a cigányok, a szaros pelenkát meg bedobják szembe az árokba, megnézhetik. Olyan az, mint egy naptár. Segélyosztásnál energiaitalos dobozzal van teli, aztán ahogy fogy a pénz, sörösüveggel. Csak a Libero állandó. De a felnőttek is ideszarnak. Közel a kocsma, indulnak haza részegen, eddig bírja a belük. Mit csinálhatok? Dobok fél lapát földet a piszkukra. A kerítés melletti virágot is kihugyozták. Szólni nem lehet nekik, mert földig leverik az embert. Ha szembejönnek a járdán, kimegyünk a sárba.”

„Majd’ mindegyik házba betörtek már, viszik, amit érnek – így a farmeres. – A múltkor hallom, hogy matat valaki a szomszéd ház padlásán. Beszóltam a kapitányságra, azt mondták, nem érnek rá. Aztán egy fél óra múlva, amikor elindultak a tolvajok, valami vasat szedtek össze, dobálták ki a kerítésen, és tolták el biciklire pakolva, telefonáltam a rendőröknek, hogy most már ne jöjjenek. Egyik haverom itt dolgozik az őrsön, kérdeztem, miért nem csinál valamit. Azt felelte: az én fiam is ezen az utcán jár az iskolába, hülye lennék kötözködni velük. Nekem három nagy kutyám van, havi harmincezer a táp, de így sem érzem biztonságban a családomat. Annak idején az apámék elkaptak a fészerünkben egy cigánygyereket, rátették a tuskóra a kezét, nagyapám meg emelte a baltát, hogy lecsapja. Aztán persze elengedték, de megfenyegették, ha még egyszer átugrik a kerítésen, lesújt a bárd. Egy óra sem telt el, és téglával valaki bedobta az ablakot, még a karnis is leszakadt. Na, megérte?”
 

Fotó: Neményi Márton / fn.hu
 

Három kutya van a szomszédban is, „bullmastiff, az kemény, bár időnként megmérgezik őket”. A vaskerítést rácsavarozott farostlemezt teszi átláthatatlanná, rajta szögesdrót rozsdáll, afölött szalagfűrész fehérre kent, csorbult szalagja fut. „Felváltva alszunk az urammal – így az asszony. - Ő amúgy is koránfekvő, fél nyolckor már ágyban van, éjfélig pihen, addig én eltévézek, aztán cserélünk, és hajnal négykor megint. Ha nagy ritkán elmegyünk itthonról pár órára, felkapcsoljuk a villanyt és a rádiót.”

Az apró fürdőszobaablakok mindenütt rácsozva. „Ott szokták betolni a kisgyereket, az meg kinyitja belülről az ajtót. Vettem egy gázpisztolyt, ha rám törnek, beléjük eresztem a tárat. Nem félnek ezek semmitől, de én sem. Meg nekem amúgy is mindegy, éltem már több mint hatvan évet, dolgoztam annyit, mint egy állat, ha agyonvernek is, viszek magammal párat a túlvilágra.” Uff.

Második snitt

Főtér. Frissen felújított városháza ablakai néznek takaros parkra. Fák, cserjék, csiripelés. Overallos cigány közmunkások gereblyézik a Wass Albert-idézetes kopjafa körül a földet. Amott rendőrfurgon parkol, szélvédő mögül intenek át az egyenruhások a mellettük elguruló opeles kollégáknak, emitt két gyalogposztos sétál. És mindenfelé fekete egyenruhás gárdisták, pontosabban a Szebb Jövőért Polgárőrség tagjai. Szólóban, kettesével, hármasával, négyesével – az egyik a boltból jön ki, a másik eszmecserél, a harmadik siet valahová. Hátország a negyvenes évekből. Kerékpáros néni suhan el a gárdisták között, könnyű kis villanymotor segíti a bringát, kamurendszámtábla lóg a hátulján: Alfa Centauri. Idővihart sejtünk.

A sarkon két roma férfi ácsorog, a hollószín idegeneket méregetik, egyeztetnek, telefonoznak. Egyikükön csőrös, krokodilbőrmintás lakkcipő; arról panaszkodik, hogy a gárdisták „betávcsöveztek” a házába. Panaszt is tett, de a rendőrség a füle botját sem mozgatja. „Azt mondták, távcsövezzek be én is hozzájuk.”

Tán egy perce társalgunk, amikor dinamikus fiatalember lép mellénk. „Lendvai Bátor Zsolt vagyok, a Nemzetközi Keresztény Roma Missziós Egyháztól.” És már nyilatkozik is, mintha dézsából öntenék. „Itt, kérem, drasztikus fellépéssel vannak, holott semmi kompetenciájuk nincs erőszakos viselkedésű magatartást folytatni, pedig nekünk semmi szükségünk nincs arra, hogy sehonnan jött bitang emberek oldják meg a közbiztonság statisztikáját, és azt is el kell mondanom, hogy engem és a családomat tegnap a vasútállomásnál mindenféle faszszopó cigányoknak lehordtak…”
 

Fotó: Neményi Márton / fn.hu (galéria!)
 

Nagyjából itt tartunk a sztoriban, amikor jól megtermett, barett sapkás polgárőr lép mellettünk egy idős asszonyhoz. „Józsi mamája! Alá ne írja!” – kiált neki oda a missziós Lendvai. És nyomban az is kiderül, hogy mit ne írjon alá a Józsi mamája.

Felénk fordul a barettes, udvarias, mint Hans Landa kapitány, jó napot kíván, elnézést kér a zavarásért az uraktól, majd közli, hogy aláírást gyűjt a szebbjövősök hajdúhadházi maradásáért. Lendvai kapásból nyomja a beluppolt „semmi szükségünk nincs arra, hogy sehonnan jött bitang emberek oldják meg a…” szöveget. Landa arca rezzenéstelen, szép napot kíván, szinte várjuk, hogy tisztelegjen is, hátraarc, bal lábbal lép ki, ahogy illik.

csatt

A rendőrség „tiltott járőrözési tevékenységre” hivatkozva előállította a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület öt tagját pénteken kora este Hajdúhadházon. Garázdaság szabálysértés miatt indult eljárás. Gyüre Csaba jobbikos országgyűlési képviselő azt állította: az egyesület tagjai pénteken délután nem járőröztek, hanem civilként aláírásokat gyűjtöttek a város főterén. Gyüre szerint mintegy harminc-negyven rendőr „megalázó módon ingre vetkőztetett” kilenc főt, és személyenként legalább tíz percig vizsgálta ruházatukat, majd közülük ötöt elvitt közülük.

A buszmegállónál érjük utol. Hajdúdorogi aktivista ő, civilben ápoló, most belosztályon van, de dolgozott pszichiátrián, detoxban, jár be börtönbe, rabokat ellátni, „úgyhogy látom, mi folyik ebben az országban, elégedetlen vagyok a közbiztonság hiányával”. Nem a romákkal van baja, nem rasszista, azért jött, hogy nyugalomban élhessenek a hajdúhadháziak. Valamint: „Le akarjuk mondatni a posztjára alkalmatlan belügyminisztert, Pintér Sándort. Országossá kívánjuk tenni a Szebb Jövőért Polgárőrség járőrszolgálatát, hogy nyugodtan fejthessük ki az állampolgári jóérzésből adódó áldásos tevékenységünket. Természetesen tisztességes romákat is várunk sorainkba.”

Landa nem árulja el a nevét, fél, „hátrányos megkülönböztetés” érné a kórházban, „meg hát a munkahely az munkahely, ott semmi keresnivalója a politikának, ott nem vitatkozni kell, hanem gyógyítani, magyart is, cigányt is”.

Áldozatot is vállal, elcserélt pár műszakot „mondvacsinált indokokkal” a kórházban, hogy itt tölthesse a hetet. Kedd reggel kilencre jött, egész nap járőrözött, éjjel aludt két-három órát, aztán szerda hajnalban megint ki az utcára, estig trapp, majd hazabuszozott, éjszakai műszakot nyomott a belen, csütörtök napközben odahaza tevékenykedett, este ismét irány Hajdúhadház, de lekéste az utolsó buszt, így húsz kilométert gyalogolt a sötétben, hogy az éjféli eligazításra megérkezzen, s felvehesse a szolgálatot. Azóta is talpon, most aláírást gyűjt. „Elnézést, ha kicsit pontatlanul fogalmazok, eléggé elfáradtam.”

Mellén Magyarok Világszövetsége jelvény, a sapkáján is valami hasonló. Rákérdezünk. „Nem támogatom a katolicizmust, az ősmagyarvallás és a Turul híve vagyok.”
 

Fotó: Neményi Márton / fn.hu
 

Azt sajnos nem tudjuk meg, hogyan lehet imádkozni a nagy madárhoz, mert szigorú arcú kápó lép mellénk; ő inkább Landa: „Van neked jogosultságod a nyilatkozattételre?!” Emberünk meghökken a kérdésen. „Beszélgetünk. És egyébként sem vagyok a Szebb Jövőért tagja, csak szimpatizáns.” Kápó el. Emberünk elmereng. „Demokráciában élünk. Abban nem korlátozhatják az embert, hogy szabadon véleményt nyilvánítson, nyilatkozzon. Nem?” De.

Világos fekete, sötét fekete.

Harmadik snitt

Már-már azt hisszük, hogy ez itt tényleg egy (két? há?) film forgatása, nem is Hadházon vagyunk, hanem Etyeken, és mindenki egy beteg rendező által ráosztott szerepet alakít. Szusszanni beülünk a főtér mellett Sanyi pizzázójába. Megkóstoljuk a kávét – igazi. A pizzát – az is igazi. Süti – az is.

Ülünk, de a forgatás nem áll meg.

Nyílik az ajtó, két pattanásos, ötvenkilós tini lép be, fekete egyenruhában, hatalmasat köszönnek. (Ki ad nekik igazolást az iskolába? Anya? Apa? És mit írnak bele? „Béluskának ma fájt a hasa, meg amúgy is járőrözni ment Hadházra a pajtásaival, kérem tisztelt osztályfőnök urat, hogy a mai napot igazolni szíveskedjék. Köszönettel a Szólási szülők”?) Az egyik kölök harsányan felolvassa az aláírásgyűjtő sablonszöveget.

„Nekem ezzel az egésszel tele a hócipőm” – mondja Sanyi, a tulaj. (Na, ezek szerint ő is igazi, nemcsak a pizzája, de jó.) „Akkor esetleg a kollégája aláírná az ívet?” – fordul a gárdista a konyhás felé. „Hát, én debreceni vagyok.” „Az nem baj!” „Inkább nem.” „Értem. Elnézést a zavarásért. Viszontlátásra.”

Korukbeli, jól öltözött roma fiúnak adják a kilincset. Nem a telepről való. „Csókolom.” „Szevasz.” „Süteményt vinnék.” „Parancsolj.” „Két krémest tessék nekem becsomagolni. Egyet pedig itt ennék meg.” Fizet, leül, fogyaszt. „Csókolom.” „Szevasz.”

„A romák a legjobb vendégeim. Ha van pénzük, kirendelik a gyrostálat, eszik a hamburgert, visznek süteményt, a szomszédban megveszik a dinnyét meg a barackot, a kereskedők fele belőlük él. A krémest, jaj, azt nagyon szeretik. Imádják, tömik befele. Meg kell találni velük a hangot, nem lekezelni őket, és akkor nincs semmi baj. A telepen él sok durva család, de őket leszámítva tisztességesek. Némelyik szebb házban lakik, mint a fehérek, és olyan tisztaság van odabent, amilyet el se lehet képzelni. Láttam, mert kiszállítást is vállalok.”

Újabb szebbjövős különítmény érkezik, immár hárman, kisebb egóval. Vezetőjük elmormogja, mit akar. „Ó, ezen már túl vagyok, jártak itt a kollégáik. De esetleg egy jó kávéval szolgálhatok az uraknak? - támad fel a kereskedő Sanyiban.

Négy napja a falu gárdapárti lakosai etetik a vitézeket, kaptak tyúkot, disznót, félmarhát; toporog ez a három, nem tudják, a fekete is a grátisz része lesz-e, de nem merik kérdezni. Kérnek. „Nem kell ám melegíteni, jó lesz hidegen is.” Legurítják álltó helyükben, köszönik. „Négyszázharminc forintot kérek” – így Sanyi. Előkerül az apró. „Jöjjenek vissza ebédre is! Adok szórólapot. Viszontlátásra, uraim.” „Viszlát.”

„Fogalmuk sincs, mekkora bajt csinálnak ide nekünk – ezt mondja a távolodók felé Sanyi. – Meddig maradnak? Egy hétig? És aztán mi lesz? Idejöttek, megijesztették a romákat, azok meg elkezdenek szervezkedni. Lesz még itt nagy balhé. Pár száz munkahely kell ide, nem járőrözés. Amíg volt hol dolgozni, ezek az emberek szedték az almát, emelgették a hatalmas rönkfákat, olyanokat, amire a fehér rá se nézett. Kerestek rendesen, aztán meg elköltötték nálunk, mindenki jól járt. Ehelyett meg gyülekeznek. Hol a gárdisták, hol a romák. Tisztára olyan, mint 1848-ban a Pilvax előtt.”

Snitt

A város gettóval átellenes oldalán ócskavastelepet találni, a piramisnyi roncshegyekkel szemben meg temetőt. Most búcsúznak ott az agyonvert nénitől. A gyásznép kétharmada helyi, a többi gárdista vagy újságíró. Ha körülnéz a Jobbik-elnök Vona Gábor, elégedett lehet. És bizonyára körülnéz, mert ő is eljött kondoleálni a hozzátartozóknak. Tele a sajtó, megy a show, combosodik a párt.
 

Fotó: Neményi Márton / fn.hu
 

A temetés után kocsiba ül Vona, távozik a településről, vasárnap jön újra, akkorra terveznek demonstrációt Hajdúhadházra az árpádsávosok.

Egyelőre csupán a helyiek sajtótájékoztatnak a főtéren. Előbb egy jobbikos mondja el a tutit, aztán frissen borotvált roma hivatalosságok osztják az észt. Kiderül, vasárnapra ők is gyűlést szerveznek, méghozzá a focipályára, alternatív egyházi rendezvényt.

Spiró tanár úr mondta sok éve, nem hittünk neki: dagad a szegénység, hamarosan hordák szerveződnek, elkerülhetetlen a polgárháború.

forrás és szerző : fn.hu / Nagy József


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.