– Ha 1970-ben lett volna egy ilyen tehetségkutató szuperprodukció, mint az X-Faktor, a Beatrice lett volna az utolsó, amely benevez.

– Nagyjából mindennel szemben lázadtunk, biztos egy ilyen csillogó-villogó tévéműsorról is meg lett volna a véleményünk.

A Ki mit tud?-okon sem vettünk részt. Ettől függetlenül a tehetségkutatásban van azért némi gyakorlatom. A Garázs című rádióműsor, amit három évig vezettem, azzal is foglalkozott, hogy lehetőséget nyújtson amatőr zenekaroknak a bemutatkozásra. Szerettem csinálni. Meg hát - majdnem elfelejtettem - én nyertem is vetélkedőt! Volt egy tehetségkutató fesztivál 1970 körül, amelyet a Zárvatermő nevű zenekarral megnyertünk.

– Az még a diszkókorszaka volt.

– Nem tagadom én meg a diszkót sem, de azért korszaknak nem nevezném, az inkább csak néhány szám volt. Nem voltunk korszakalkotók, az biztos, de nagy siker volt. A Beatrice akkor még egy lányzenekar volt, az első ilyen. Csuka Mónika, a későbbi feleségem volt a gitárosa, és jobbára bluest játszottak. Hívtak, hogy lépjek fel velük pár bulin, aztán énekeltem is velük, de jöttek a bonyodalmak. ORI-engedély kellett, nekem meg az nem volt, de nagyon bíztam magamban, elmentünk a meghallgatásra, hasítottunk, mégis két perc alatt kirúgtak minket. Feloszlottunk. A Próféta azonban megkapta az engedélyt, és engem megkerestek, hogy legyek náluk zenekarvezető. Mondtam nekik, nincs vizsgám. Bevittek erre megint az ORI-ba, és két perc múlva zsebben volt. A Próféta nevet változtatott, újra Beatrice lettünk, és akkor elkezdődött valami.
 

rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence
 

– A Beatrice a rendszerrel szembeni lázadás jelképe lett. Ez egy tudatosan felépített arculat volt?

– Ugyan már, dehogy volt tudatos! Éltük az életünket, ahogy engedték. Fellépni nem léphettünk fel, lemezünk nem lehetett, a tévében nem szerepelhettünk. Ez mind hozzátett ahhoz, hogy belássuk, nekünk az ellenállás a sorsunk. Arról ugyanis meg voltunk győződve, hogy amit csinálunk, az nagyon jó. Szóval csináltuk, és az, hogy tiltottak, egyre jobban összekovácsolt bennünket a rajongóinkkal. Utólag persze jól látszik, nekünk az nagyon jó PR volt, hogy minden semmiségből botrányt kreáltak körénk. Akkor persze másként éltük meg.

– Félelmetes volt, vagy inkább csak a miheztartás végett vitték el néha a rendőrök?

– Velünk akkor nem csak beszélgettek, jó párszor megruháztak, és tudtuk, hogy bármit megtehetnek velünk. Az akkor nem móka volt, hanem komoly. Pedig ha a mostani eszünkkel belegondolunk, hogy egy zenekar megdönt egy rendszert? Ez vicc. Akkor nem volt az.

– A babos kendő is politikai üzenet volt?

– Az szintén egy félig-meddig véletlen, de óriási ötlet volt. Az akkori csajom hozta nekem a nagymamájától. Addig egy lilás kendő volt a nyakamban a bőrszerkómhoz, amitől kirázta a hideg. Mondtam neki, hozzon egy olyat, ami tetszik neki, aztán hordom azt. Erre megjelent a pöttyös kendővel. Valaki meg kitalálta, hogy a színe az országot jelképezi, a fehér pöttyök az ellenállást, és ha már nem lesz piros, az lesz a Kánaán – ezt el is mondtam a következő koncerten. Persze egyből bevittek, és kihallgattak szervezkedésért.

– Beszervezni nem próbálták?

– De, egyszer előadták, hogy a zenészek drogozási szokásairól kéne jelentenem, persze csak a zenésztársak érdekében. Nem mondtam nemet, azt mondtam, még gondolkodnom kell, de nem kerestek többet, volt nekik elég besúgójuk. Volt idő, amikor egyszere 12 ügynök figyelt engem is. Egy rockzenészt. Hát nem röhej?

– A nemzet csótánya kinek az ötlete volt?

– Ha már a nemzet csalogánya nem lehettem, hiszen nem engedtek fellépni, lemezt készíteni, gondoltam, a nemzet csótánya leszek. Már elsőre is jó punkosnak tűnt, de sokkal nagyobbat szólt, mint gondoltam. Rajtam maradt, pedig csak a politikusokat akartam idegesíteni.

– Már 64 éves. Érzi?

– Csak ha belenézek a tükörbe. Nem hiszek a szememnek. Mindig azt gondolom, ez valami tréfa, mert 25 éves korom óta ugyanaz az energia van bennem, ugyanannyi ötletem van, és tervem, csak már ez a fiatal hebrencs alak egy idősebb testben él. Kellemetlen.

– Így viszont adhat tanácsot a fiataloknak. Most éppen az XFaktorban, mentorként. Könynyű felismerni a tehetséget?

– Fura dolog ez, ha az ember elég öreg, már nem kritikus, hanem tanácsadó. Erre is a műsor kapcsán jöttem rá. Pedig el sem akartam vállalni. Nem akartam emberek sorsáról dönteni, nem akartam gyerekek meg nyugdíjasok produkcióit végignézni, mégis életem legjobb döntése volt, hogy belevágtam. Baromi jó az egész, olyan jó, hogy el sem hiszem. Tele van érzelemmel, élettel és tehetségekkel. Állatira imádom csinálni.

– A rajongói hogy viszonyulnak ahhoz, hogy az elmúlt pár évben bulvárkarriert csinált? Tudatos volt ez, vagy csak nem tud kiszállni belőle?

– Nem is akarok kiszállni. A bulvár ma az élet. Ez van. Azt gondolom, hogy aminek ekkora a hatása, az nem lehet értéktelen. A bulvár az életről szól, és rólam például sok mindent megmutatott, amit addig nem tudtak az emberek. Az a sztereotípia él a köztudatban, hogy egy rocker negyvenéves korára elissza a máját, és hatvanévesen már csak a pultot támasztja álló nap, elbutult, és semmi nem érdekli. Én megmutattam, hogy egy rockzenész nem csak a színpadon tudja feltalálni magát, hogy nyitott vagyok a világra, és ha valamit csinálok, azt komolyan veszem.

forrás : kiskegyed.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.