Fel, népszavazni!
2009.04.18. 07:01
1989-ben, június 13-án kezdődött a kilenc független ellenzéki szervezet (EKA=Ellenzéki Kerekasztal) és a pártállam (meg az ő úgynevezett társadalmi szervezeteinek) Nemzeti Kerekasztal tárgyalása. Az ellenzék ütőkártyája az első hónapokban az volt, hogy csak közösen tárgyalnak, vagy sehogy.

Antall József viszont egy idő után – valamikor a nyár végén, valahol a Balatonnál (így hírlett) – megállapodott Pozsgay Imre politikai bizottsági taggal, államminiszterrel, hogy az MDF támogatja köztársasági elnökké választását. Mégpedig egyetlen alkalommal, rendhagyó módon nem a parlament, hanem a nép közvetlenül választaná meg, ami eleve erősebb pozícióba emelné az elnököt. Pozsgaynak tetszett a dolog. Volt ismertsége, infrastruktúrája, jó sajtója, ráadásul június 23–24-én az MSZMP is őt javasolta elnöknek.
A többi szervezetnek semmije sem volt. De az SZDSZ és a radikálisnál is radikálisabb akkori Fidesz nem fogadta el, hogy egy pártállami nagymogul legyen a szabad köztársaság első elnöke.
Máig sem tudom, kitől származott a népszavazás ötlete. Szeptember 18-án Tölgyessy Péter kijelentette a tévékamerák előtt: az elért eredmények érdekében nem vétózzák meg a kerekasztal záróokmányát. De négy megoldatlan kérdésben – kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről; feloszlassák-e a Munkásőrséget; elszámoljon-e az MSZMP a vagyonával; és (mindenekelőtt) csak a szabad parlament megválasztása után kerüljön-e sor a köztársaságielnök-választásra – népszavazást kezdeményeznek.
A népszavazási ívek aláírásához az emberek sorban álltak. Mi, lázban égő aktivisták rohangáltunk aláírásokat gyűjteni, ragasztottuk a plakátokat. Október 13-án a Parlamentben átadtuk az első 67 ezer aláírást a rosszkedvű ideiglenes köztársasági elnöknek, Szűrös Mátyásnak, akinek még rosszabb lett a kedve, amikor 24-én már összesen 206 ezer aláírás volt az asztalán. Átléptük a 100 ezres „hitelességi” határt. Nem volt mit tenni: november 26-ra kiírták az ügydöntő népszavazást.
Most már rettentő fontos emberek voltunk: kaptunk egy délutánnyi oktatást, és felesküdtünk a szavazatszámláló bizottságok feladatainak ellátására.
Éreztem a dolog súlyát: telefonébresztést kértem, a vekkert is felhúztam hajnali negyed 5-re. Kába voltam és ideges. Rohantam a három sarokkal arrébb lévő iskolába. Egy kedves, idős MDF-es tanár volt a szavazóbizottsági elnök, én és egy nyakigláb fideszes (néha találkozom vele, de már nem fideszes, hanem üzletember) voltunk a tagok. Valamennyien meg voltunk szeppenve. Szerencsére volt velünk egy ügyes tanácsi instruktorhölgy, aki mindenben segített. Kegyetlen zavarban voltunk: amikor a tanár úr beszélgetni próbált, mondván, „megint megosztott a magyar értelmiség”, csak bólogattunk.
Hat óra előtt mind a három papundekliurnát kinyitottuk, meggyőződtünk arról, hogy „az urna üres” (jegyzőkönyv), utána – ahogy tanultuk – egy megjelölt üres borítékot tettünk minden urnába, és vártuk a népet. A „nép” az őszi hajnalon lassan kezdett szállingózni. Amikor végre jött egy fiatalaszszony, az egész bizottság felpattant, és „kezit csókolommal” köszöntöttük.
íbr> „A népet” nem rázta meg túlzottan, hogy itt ma ő az első népszavazó, közölte: siet a piacra. A tizenegy órai mise után – mellettünk volt a valaha Széchenyi Istvánnak is esketőhelyéül szolgáló vízivárosi plébánia – már egymásnak adták a kilincset, néha öten is voltak a teremben.
íbr> Bizottsági elnökünk egyre idegesebb lett: ekkora rumliban nem lehet figyelni. Azért már szépen belejöttünk, amikor egy újabb instruktor jött be, és valamit súgott a mi instruktorunknak. „Ezt meg kell a bizottságnak mondani” – jelentette ki a mi instruktorunk. Amit meg kellett mondani, az az volt, hogy közeleg felénk a pártállam egyik nagyhatalmú és meglehetős közutálatnak örvendő figurája, mivel – ezt sem tudtuk addig – valahol ott lakott a kerületben. És belépett talpig ünneplő feketében nejével maga Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Lassan végignézett rajtunk, mi olyan mereven ültünk, mint akik nyársat nyeltek. A szavazólapot átadtuk, az állami egyházügyi férfiú kissé elfordult, és határozott mozdulattal írt. Aztán odaadta a lapot, majd köszönt, mi is köszöntünk, ő megfontolt léptekkel távozott, mi meg fellélegeztünk. (A számláláskor igen kevés volt a négy „nem”-es lap...)
íbr> 
MTI-fotók
Pozsgay Imre az emlékezetes népszavazáson, akkor még reménykedve Közben befutottak a vasutasok. Vagy húszan. A közeli Déli pályaudvarról. Vezetőjük, egy főkalauz – így mutatkozott be – kijelentette: nem tudnak hazajutni, viszont feltétlenül szavazni akarnak. Igen ám, de elvileg mindenki csak ott szavazhat, ahol lakik. Most akkor szavazhatnak, vagy balhé lesz? Õrült telefonálgatás kezdődött a Zrínyi utcai választási központba, majd jött a válasz: igen, a vasutasok szavazhatnak nálunk. De elnökünk megmakacsolta magát. „Hogyne! A végén még majd engem csuknak le!” – mondta nagy történelmi ismerettel, és nem engedte őket szavazni. A vasutasok csúnyán néztek ránk, majd letelepedtek az iskolapadokba. Jó sokára egy futár hozta a pecsétes papírt. Elnökünk megmutatta mindenkinek a dokumentet, a vasutasok pedig büszkén leszavaztak.
Estére megteltek az urnák. Mi a szavazólapokat a létező legkörülményesebben, háromszor számoltuk át. Jegyzőkönyvileg megállapítottuk: nálunk jó 20 százalékkal győzött a négy „igen”. Csakhogy a szomszéd iskolában meg – úgy hírlett – elbukott az elnökválasztós kérdés.
A szabad demokraták „központja” egy koszlott falú, Ráday utcai házban volt. (Eredeti rendeltetését tekintve pár nappal korábban e helyen még egy Patyolat működött.) Ha jól emlékszem, Pető Iván fogadta a hírekkel felhevülten érkezőket. Érdekes volt, hogy a belvárosiak mind sikert mondtak, a külső kerületek képviselői viszont komoran hallgattak.
Mindenki az öreg tévé előtt állt, ült, hevert. Önmagunkat biztatva ismételgettük a népszerű jelszót: „Aki otthon marad, a múltra szavaz!”
Egyre feszültebb lett a hangulat. Nagy csend volt, amikor előbb a „nem”-ek lettek többségben, aztán valamikor éjjel kettőkor győzelmi üvöltés: átfordult az „igen”-ek győzelmébe. Egy óra múlva újra a „nem”-ek vezettek.
Eörsi Mátyás, az Országos Választási Bizottságban lévő emberünk telefonált, szinte sercegett a hangja: „Semmit sem tudni, nincs semmi biztos!”
Rajk Laci úgy döntött, hogy az egyik sarokban kabátokból megágyaz magának: „Keltsetek fel, ha valami van” – mondta, és aludni tért. Demszky Gábor egyre borúsabban morogta maga elé: „Azt az egy kérdést, hát azt nem tudjuk megnyerni?”
Hajnali ötkor mintha elvágták volna: a tévé elnémult. Nincs adat, nincs eredmény, nincs semmi. Eörsi telefonált: ő sem tud semmit.
Némaság, hallgatás. Kudarc. Kudarc? Kis János ismerte fel a helyzetet: a BM Választási Irodája hallgat. Miért hallgatnak? Azért, mert nem tudnak mit kezdeni a négyigenes eredménnyel.
November 27-én délelőtt 11-kor sajtótájékoztató a Kossuth Klubban. Pető Iván lassan, nyugodtan, szinte tagoltan jelenti be: „58 százalékos részvétel mellett a többség mind a négy kérdésben igennel szavazott.”
A közönség szinte robbant. A sajtó azt kérdezte: honnan tudják?
„Elmentünk a BM épülete mellett, és meghallottuk a hírt a falon át” – felelte hűvösen Iván. (Ellenkezés, hitetlenkedés, röhögés.) Délután két óra: Pozsgay Imre is sajtótájékoztat, és elismeri, nem lesz köztársasági elnök, győzött – 50,07 százalékkal, vagyis éppen csak – a négy „igen”.
Kis János írja 1989-re emlékező tanulmányában: „A pártállami diktatúra egyetlen puskalövés nélkül adta át a helyét az alkotmányos demokráciának... Egy világ süllyedt el, új világ keletkezett... Azok, akik hiszünk az 1989-es alkotmányban, tudjuk, hogy nem az ég ajándéka: magunk teremtettük, ha nem is mindenben a terveink szerint, és fennmaradásáért is nekünk magunknak kell megküzdenünk.”
forrás : 168 óra
|