Oszsza meg másokkal is

A különféle foglalkozásokról mindig is éltek népszerű sztereotípiák: a rendőr ostoba, az ápolónő közönyös, az építkezési munkás lusta, amióta pedig vannak informatikusok, azóta az informatikusok - hát, jól tudjuk, hogy milyen a hajuk. De napjaink Magyarországa nem ebben különleges: hanem abban, hogy nálunk nem csak egy-egy foglalkozásról, hanem minden jelentősebb társadalmi csoportról kialakult valami olyasmi, ami már régen nem csupán sztereotípia: sokkal inkább ellenségkép. Nem kellemetlenek, hanem kártékonyak. Immár nem humor, bosszankodás vagy lenézés, hanem gyűlölet kapcsolódik hozzájuk. Ellenérdekeltség-tudat és fenyegetettség-érzés, néha pedig már egyenesen mély, valódi egzisztenciális félelem.

A cigányok élősködnek az államon, nem akarnak dolgozni, mert jól elélnek a segélyekből. Sőt egyenesen azért szülnek gyereket, hogy még több szociális juttatást kaphassanak (gumikalapács!). A rokkant, leszázalékolt prolik nagy része egyszerű csaló, akik nem létező betegségeikre hivatkozva meglopják az államot. A nyugdíjasok folyamatosan nyugdíjemelésre kényszerítik a politikusokat, ezzel pedig az adófizetőkre rónak újabb és újabb igazságtalan terheket (nyugger!). Közszolgák tíz- és százezrei csak a lábukat lógatják, az értelmetlen bürokrácia fenntartására pedig lopásszámba menő magas adókkal sújtják a magánszektort. De a magánszektor sem jobb: a munkavállalók feketén dolgoznak, meglopják a céget, a munkaadó vállalkozók pedig adót csalnak, veszteséges cég mellett villát építenek, minimálbéren vannak bejelentve és BMW-vel járnak (fukszos kopasz!). A még tehetősebbek pedig - talán mondani sem kell - minden egyes százmilliójukat és milliárdjukat tisztességtelenül, szintén mások kárára szerezték.

Ha egymás mellé rakjuk ezeket az ellenségképpé növesztett sztereotípiákat, hamar kiderül, hogy a magyar társadalomból bizony az összes kicsit is jelentősebb csoport itt sorakozik: ebben az országban mindenki velejéig romlott. Osztályok, rétegek, csoportok, ágazatok - lebontva, specializálva, részletezve: a társadalom nagy ellenséges és kártékony halmazok kisebb, egymást metsző ellenséges és kártékony halmazaiból épül fel. Ami megkülönböztet, az csupán a lopás, a megkárosítás, az élősködés konkrét lehetősége, módja, technikája, trükkje. De lényegében mindenki teljesen egyforma: mindenki az államot pumpolja és a másik kárára nyerészkedik.

Természetesen ezekre a támadásokra a védekezés a logikus reakció az érintettek, illetve az érintettekhez valamilyen érdek miatt kötődő szereplők részéről - és persze a védekezés is hasonló árnyaltságú. A cigányok a többségi társadalom kirekesztettjei és elnyomottjai, a leszázalékolt melósok meg a rendszerváltozás és a kíméletlen kapitalizmus áldozatai. A sokat támadott nyugdíjasok valójában egy szétbombázott, elpusztított országot építettek fel a romokból a világháború után saját két kezükkel, és egyébként is mindannyian negyven év megfeszített munkája után mindössze 50 ezer forintot kapnak. Továbbá: a közszolgák a korrupt piacgazdaság és a korlátolt politikusok korában a magyar állam tisztességes és megkérdőjelezhetetlen szakmai felkészültségű működtetői. A magánszektor munkavállalói az egyedüliek, akik a léthűtők országában valóban dolgoznak és termelik a GDP-t. A vállalkozók pedig, akik halálra adóztatva is a hátukon hordják a tízmilliós hont. A tehetősebbek pedig - nos, ők azok, akik hallják és értik az idők szavát, akik tehetségükkel és munkájukkal előre viszik ezt a lemaradó, szegény országot.

És persze mindenki becsületes, mindenkinek minden teljesen megérdemelten jár: senki sem bűnöző, mindenki hős - na jó, legalábbis áldozat.

Hogy mekkora is a mértéke a társadalmi bizalmatlanságnak, sőt ellenségeskedésnek, azt nehéz felmérni. A különféle, egyre interaktívabbá váló televíziós és rádió műsorok nézőinek és hallgatóinak megnyilvánulásaiból, és persze elsősorban a magyar internet felhasználói tartalmaiból azonban lehet sejtésünk erről.

A jelenségnek számos oka lehet, ezek közül az egyik pedig egyértelműen a marxista gondolkodásmód továbbélése. Ez fedezhető fel egyrészt a homogén, azonos érdekekkel rendelkező társadalmi csoportok feltételezésében, másrészt abban, hogy e felfogás szerint ezen csoportok közt harc dúl, hiszen a politika elosztási kérdésekről szól, melyeknek mindig nyertesei és vesztesei vannak. Ezért aztán ami valakinek - nekik - jó, másoknak - nekünk - mindenképpen rossz. Amit ti elvesztek az államtól, azt az állam valójában mitőlünk veszi el.

Van egy másik egyértelmű ok is, maga a magyar politika. Vagyis az, ahogyan a politika az államot eszközként használja: minél több csoportot próbál meg függő helyzetbe hozni, lekötelezettjévé tenni. Ha jól megy, osztogatással, ha meg rosszul, akkor a megszorítás lebegtetésével. Ennek pedig szükségszerű következménye - ha nem egyenesen célja -, hogy a társadalom egyes csoportjai egymás ellen fordulnak. A fehér melós a cigányban lát fenyegetést, a vállalkozó a közszolgában, az egyetemista a nyugdíjasban, és keresztbe és fordítva, mindenki mindenkiben. A magyar szavazók világnézeti vagy kulturális tömbjeit így a politika által sokkal hatékonyabban manipulálható gazdasági érdekközösségekre lehetett bontani.

A kétezres években jól megfigyelhettük, hogy ez a fajta gondolkodásmód, illetve politika az aktuális történéseknek megfelelően hogyan termelte ki az újabb és újabb közellenségeket. A 2002-es választások miatt váltak közellenséggé a segélyekkel, kompenzációkkal, állami juttatásokkal megvásárolt alacsony jövedelműek (panelproli!) és a 13. havi nyugdíjjal (júdáspénz!) elcsábított nyugdíjasok, akiknek a mohóságát kihasználva a szocialista kormányzat elzálogosította az ország jövőjét - tartotta az akkori közkeletű bölcsesség.

Ezzel párhuzamosan a státustörvény kapcsán a 2002-es kampányban, illetve a kettős állampolgárság ügyében a 2004-es népszavazás során a határon túli magyarok (23 millió román!) is széles körben a gyűlölet tárgyává váltak. Hiszen, emlékszünk, a magyarországi szociális rendszert fenyegették, a nyugdíjunkra és a segélyeinkre utaztak. De ez a sors várt később a zsíros magyar gazdákra is (tízmilliós traktor!), akik Budapestre jöttek pénzt követelni a nagy büdös semmiért (és szándékosan tönkretenni nehéz gépeikkel a pesti utakat, ahogy ezt a sztori színesebb verziója tartotta). Az egészségügy és a felsőoktatás átalakítási kísérletei során pedig a hálapénzre ácsingózó orvosokról, a magyar állam pénzén tanuló, majd hálátlanul külföldre kiköltöző orvostanhallgatókról, illetve a semmirekellő, ingyenélő egyetemistákról kezdtek el - az előzőeknél kétségtelenül halványabb - rémképeket festeni.

Innentől pedig már nem volt megállás: jött az államreform és az élősködő közszolgák, az adóemelések és az adócsaló vállalkozók, hogy aztán az egyre mélyülő gazdasági válságban megtudjuk, hogy a cigányok tehetnek mindenről.

Talán nem szükséges különösebben érvelni amellett, hogy mennyire beteg is ez az állapot. És az a baj, hogy ezeknek a félelmeknek ráadásul szinte mindig van valós alapja - hol több, hol kevesebb, de van. Onnantól viszont, hogy ezeket a félelmeket gerjeszteni akarják és mozgósításra használják, megszűnik annak a lehetősége annak, hogy a valós problémamagot meg lehessen találni és meg lehessen oldani. És bármennyire is jó dolog gyűlölni a közellenséget: ma Magyarországon mindenki közellenségnek számít valaki számára. Így jobb, ha tudjuk, hogy valaki most éppen minket gyűlöl.

forrás : komment.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.