Isten látja a lelkemet, én tényleg elindultam egy órával korábban a Barátok közt városszéli stúdiójába. Arra az útszakaszra, amelyet máskor harminc perc alatt sikerül megtenni. De mivel reggel volt, gondoltam, a biztonság kedvéért ráhúzok még félórát. Nos, hiába. A jól megszokott út most mégis közel másfél óráig tartott. Amikor már biztos volt, hogy nem érek oda időre, sms-t küldtem Karcsinak. Válaszban ugyan biztosított róla, hogy gond egy szál se, érkezésemkor mégis sűrű bocsánatkérésbe kezdtem...
íbr> - Hagyd már! (állít le azonnal) Mindenki közlekedik.

Hasonló esetben Te hogyan viselkedsz? Dühöngsz az autóban, ha nem érsz oda valahová, vagy ülsz az "úgysem tehetek ellene semmit"- nyugalommal?

- Régebben frankón gyomorgörcsöm volt, és rosszul éreztem magam. Szó szerint fizikai rosszullétem volt, ha késtem valahonnan. Olyankor még a rádiót is kikapcsoltam, hogy ne halljam, amint bemondják az idő múlását. Sőt, a mobilomat is kikapcsoltam, nehogy rám tudjanak csörögni, annyira szégyelltem magam a késésért. Aztán rájöttem, hogy bizonyos esetekben nem tudsz annyira korán elindulni, hogy teszem azt, egy balesetet kivédj, mert az tőled független. És az sokkal rosszabb, ha valahová késve érkezel, s mindennek tetejébe az idegességtől még használhatatlan állapotban is vagy. Manapság már tudatosan elfojtom a rossz érzéseimet. Mindenhová sokkal előbb indulok el. Így időben meg is tudok érkezni. Akár Nyíregyházára is.

Viszonylag korán, délelőtt kilenckor találkozunk a Barátok közt stúdiójában. Már túl vagy a jeleneteden, vagy csak miattam jöttél ilyenkor?

- Nem, már az egyiken túl vagyok. És délután is forgatok majd. Két jelenet közben, az interjú után azonban még hazarohanok, hogy Encivel (Détár Enikő, a felesége - a szerk.) autót cseréljünk. Debrecenbe utazik egy előadásra, s mivel neki kétüléses kisautója van, ezért odaadom neki a nagyot, ami kényelmesebb és biztonságosabb is. Előtte azonban még el kell ugranom egy áruházba. Igyekszünk takarékosan élni, ezért a házunkat hőszigetelő rendszerrel burkoltatjuk be. S az anyag egy részéért még el kell mennem egy kereskedésbe.

Miért nem a szakember veszi meg az anyagot?

- Azért, mert ha a szakembert a szakidejéből még az anyag után rohangál, az nekem többe kerül. Ő csinálja azt, amihez ért. Ahhoz nem kell érteni, hogy az anyagot betegyem a kocsiba és hazavigyem. Már tegnap meg akartam venni, de későn értem haza Nyíregyházáról.

"Kis híján elkezdtem bőgni az autóban"

Abból a városból, ahonnan színészi karriered elindult. Mit csináltál ott tegnap?

- Gyűjtögettem... Encivel ugyanis kitaláltuk, hogy összeállítunk magunkról egy honlapot, aminek része lenne a szakmai múltunk is. Nyíregyházán pedig begyűjtöttem azokat a videofelvételeket és fotókat, amelyek az általam játszott darabokhoz kötődnek. Nem egy férfias és karakán történet, amit most el fogok mesélni, de ahogy jöttem vissza tegnap Nyíregyházáról, és az autóban szólt egy Tátrai Band CD...

Melyik?

- Ez ilyen fontos?

Igen.

- Van egy három CD-ből álló dobozuk.

Akkor már tudom. Ez a Trilógia. Minden bizonnyal a Hajnali szél c. albumukat hallgattad.

- Azt bizony! Nézd csak, libabőrös lettem, ahogy kimondtad. (Megmutatja, tényleg az lett.) Tehát szólt ez a dal, jöttem az autópályán, és eszembe jutottak azok az évek, amelyeket Nyíregyházán töltöttem. Kis híján elkezdtem bőgni az autóban. Éjszaka pedig egészen rosszul aludtam, mert akkor is visszajöttek azok a képek, amik húsz évvel ezelőtt történtek.

Ennyire rosszak az emlékek?

- Épp ellenkezőleg! Nagyon is imádtam azt a három évet, amit ott töltöttem nullkilométeres színészként. Nekem a második szülőhelyem Nyíregyháza. Ráadásul Gigi lányom is ott született. A színház folyosóján összefutottam a takarító nénivel, aki már húsz évvel ezelőtt is ott dolgozott. Azt kérdezte, amikor meglátott: mi van művész úr, hazajött? És nekem ilyenkor mindig csavarodik egyet a szívem. Ugyanakkor rettenetes volt látni azokat a képeket, amelyeken olyan emberek szerepeltek, akik sokat jelentettek nekem, sokat tanulhattam tőlük, de már nincsenek velünk. Mensáros Laci bácsira, vagy Gál Erzsire gondolok, akik zseniális emberek voltak. Nekik sajnos már nem tudom megköszönni a sok útravalót. Pontosan ezért sem volt könnyű az út hazafelé, majd később az éjszaka sem.
íbr>

Enci nem kísért el Nyíregyházára?

- Szerettem volna, ha velem tart, de nem volt ideje. A Macskákat próbálták, amit Debrecenbe visznek. Ezért is viszem neki nemsokára az autót.

Debrecen nincs messze Nyíregyházától...

- Nincs. (mosolyog) Jártunk is át oda... Debrecen mellett volt a Paripa Csárda nevű műintézmény, időnként átruccantunk oda. Akár éjszaka, előadás után is. Orbitális nagyokat zabáltunk. Nincs rá jobb szó, zabáltunk.

Kezdő színészként volt pénzed étteremre?

- Értem a célzást, hiszen a színészek fizetése akkor sem volt óriási. Sőt, nagyon picike volt. De egy-egy ilyen nagy kajálás belefért. Nekünk ez volt a szórakozás, ekkor rúgtunk ki a hámból. Enci sokat volt nálunk akkoriban Nyíregyházán. Azért mondom, hogy nálunk, mert a lányom születése után Enci egyszer csak azt mondta, akkor ő most visszaköltözik Gigivel Pestre. Mondtam, hogy ez nem jó ötlet. Tudom, hogy ő az anyja, én viszont az apja vagyok, és legalább ugyanannyi időt szeretnék vele tölteni, mint a feleségem. Éppen ezért Gigi hol itt lakott, hol ott. Amikor éppen Nyíregyházán volt velem, még azt is megoldottam, hogy anyatejhez jusson. Bejártam érte a kórházba, ahol elképesztő mennyiségű tejet kaptam minden alkalommal. Giginek így végső soron csomó nyírségi tejtestvére van.

"Édesanyámnak már csak a lereszelt alma héja jutott"

Mennyi maradt benned mostanra a vidéki fiúból?

- Nem szoktam ezen gondolkodni. Nem cibálom elő mindennap tudatosan, hogy én ki is vagyok valójában. De nyilván attól vagyok az, aki vagyok, mert az életem egy részét, 18 éves koromig Jászberényben töltöttem, ami nagyon vidék. Megpróbált ugyan iparvárossá válni, de abszolút mezőváros maradt minden jellegzetességével. Majd jött a három év Nyíregyháza. Az életben maradási küzdelmemet minden bizonnyal vidékről hoztam. A szüleimtől azt láttam, hogy erőn felül dolgoztak, és mindig minden körülmény között feltalálták magukat. Én is ezt tettem. Nyíregyházán, a színház mellett például annak idején bejelentkeztem éjszakai munkára a Húsipari Vállalathoz. Mondtam, hogy ugyan nem értek semmihez, de anyagmozgatónak eljönnék, cipelném a disznókat. Épp amikor felvettek volna, s már az egészségügyi könyvem is megvolt, sőt még abban is partnerré váltak, hogy csúsztatott esti műszakban kezdjek az előadások után, hirtelen jött egy másik lehetőség. Irodalomórákat tarthattam környékbeli gimnáziumokban. S ekkor értelemszerűen nem a húsipart választottam. Ezekből mindig származott plusz forintom.

Ezek szerint a több lábon állás már akkor fontos volt.

- A legfontosabb. Nézd, mi annak idején tényleg nagyon szegények voltunk a szüleimmel. És most ezt nem azért mondom, mert fájt.

Mennyire voltatok szegények? A víz, vagy a mellékhelyiség bent volt a lakásban?

- Nem, egyik sem. Biciklivel jártunk el ivóvízért. Bő fél kilométerre volt tőlünk az első kút. A biciklire felakasztottunk két alumíniumkannát, s úgy hordtuk a vizet. De nem is ez volt az érdekes. Amikor megszülettem, a szüleim csak annyi almát tudtak venni, hogy nekem minden nap jusson egy lereszelt alma, amihez kekszet tettek. És a meghámozott alma héja jutott édesanyámnak. (itt elcsuklik a hangja)

Ez ennyire rossz érzés?

- Szerinted? Mióta tudom, igen. (mondja könnybe lábadt szemmel) Ez a nagy dolog, hogy tényleg szegények voltunk, és a szüleimnek köszönhetően a húgommal mégsem éreztük semminek a hiányát. Látod, ezért is tartom óriási felelőtlenségnek azt, amikor ész nélkül vállalnak emberek gyereket. Azt pedig még csúnyább dolognak érzem, ha egy pár megélhetésből vállal több gyereket. És van a másik véglet, amikor azt méricskélik emberek, hogy a gyerek vajon mennyire befolyásolja a karrierjüket. Ezt is hallatlan önzésnek gondolom. Ezzel szemben ugyanis ott voltak az én szüleim, akik dolgoztak a hűtőgépgyárban, s közben vályogot vetettek. A munka szeretetét nyilván tőlük örököltem. Amikor már Pesten élve Encivel kilógott a nadrágból a fenekünk, s a kislányunk is ott volt, kitaláltuk, hogy elkezdtünk angrózni. Pulóverekkel és farmerokkal kereskedtünk. Egy átlagos reggelünk a következőképpen nézett ki: reggel, ahogy vittük le a kocsiba a lurkót, mellette a zsákokat is cipeltük a ruhákkal. Gigit elvittük bölcsődébe, ezután elkezdtünk butikokba rohangálni, próbáltuk eladogatni a ruhákat, majd mindketten rohantunk próbálni. Enci akkor a Vidám Színpadra, én pedig a József Attila Színházba.

"Az összes félretett pénzünket elbuktuk"

Ebből legalább volt pénzetek?

- Volt, de a következő karácsonykor elúszott. Baromi sok utánjárással szép összeget gyűjtöttünk össze. Akkor nagy sláger volt az angóra pulóver. Több butik is leadta nekünk a rendelést, mert tényleg tudták nyomni. Mi beruháztunk a nagykereskedőnél, aki viszont csak késéssel hozta meg a ruhákat. Amikor a karácsonyi vásár már épp a végéhez közelített. Ott álltunk a nagy mennyiségű angóra pulóverrel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Így minden pénzünk, amit addig gyűjtöttünk, elveszítettük.

Ezt akkor hogy kezeltétek?

- Láthatod, élünk. Nem ugrottunk le a harmadik emeletről. Valahogy egész életünkben egy kicsit mindig mellénk állt a szerencse.
íbr> Csak egy kicsit?
íbr> - Igen. Ezt pont Enci mondta, hogy figyeljem meg, soha nem ér minket akkora szerencse, hogy fellélegezhetnénk. Amikor nagyon nagy baj történt, utána mindig jött egy kis hátszél is. Egy pici támogatás. Hiszen amikor ezt az angrózást bebuktuk, éppen bejött nekem egy kávés reklámfilm-sorozat. Ami káprázatos volt. Épp ezt forgattuk Párizsban, amikor a szállodában csörgött a telefon. Enci kétségbeesetten hívott, hogy "Kari, nem hozzák az angóra pulóvereket, a pénzünk benne áll, el fogjuk bukni". Aztán másnap is jött egy telefon, hogy már egyetlen butikba sem kellenek a késve érkezett pulóvereink. Nagyon nagy baj lehetett volna, ha nem jön akkor épp a reklámfilm-sorozat.

Jó lehetett akkor Párizsba telefonálgatni, a mobil-nélküli korszakban...

- Na hallod... Viszont utána a Nemzeti Színházban elsőként volt mobilom. Persze nem olyan sokáig, mert azt meg ellopták tőlem. Na ezt képzeld el, milyen megalázó. A színházban olyan ember lopta el, akinek én mindig előre köszöntem. Mert arra kínosan ügyelek, hogy mindig mindenkinek előre köszönjek. Egy olyan ember lopta el, akivel aznap is találkoztam.

Gondolom azóta sem lett meg.

- Persze, hogy nem. De a Sors, vagy a Jóisten aztán mindig ad valamit. Majd el is vesz. Nem hagy minket Encivel elpuhulni. Hála istennek ma már nincsenek napi filléres gondjaink. De látjuk, hogy mi folyik körülöttünk a világban, s ez arra késztet bennünket, hogy folyamatosan megoldásokat keressünk az életünkre. Tudjuk, hogy semmiképpen sem szabad egyetlen dologra feltenni az életünket. Nézd, van egy húszéves lányunk, és egy hétéves kisfiunk. A lányunk vélhetően még sok éven keresztül tanulással tölti majd az idejét, tehát nem tudja magát eltartani. De a hétéves kölyök egész biztos, hogy még sokáig a támogatásunkra szorul. Manapság, amikor pillanatonként változnak helyzetek, akkor mindenképpen arra kell törekednünk, hogy nem több, hanem sok lábon álljunk. Pontosan tudom, hogy ha ebben a sorozatban a legnagyobb jó szándékkal is gondozzák Bartha Zsolt életét, akkor is jöhet egy pillanat, amikor már nem lesz többé szükség rám.

Egyszer történt már hasonló.

- Pontosan. És akkor sem az én döntésem volt. De ez csak az egyik része a dolognak, mert ez bármelyik területen előfordulhat. Ezt naponta megtapasztaljuk. Tudvalévő, hogy mi különböző fellépéseken is felbukkanunk Encivel az országban. Március 8-án volt egy komoly nőnapi felkérésünk. Egy nagy cég úgy gondolta, hogy többek között a mi műsorunkkal ajándékozza meg a dolgozóit. Nem sokkal a dátum előtt azonban a szervező lemondta a fellépést. És nem azért, mert másokat akartak helyettünk, hanem visszamondták az egész műsort, sőt 450 embert el is bocsátottak. Aztán közvetlenül a műsor idején is kaptunk egy újabb telefont, hogy nem 450, hanem 900 embert bocsátanak el. Amikor az ember ilyenekkel találkozik nap, mint nap, akkor nyugodtan heverészni a legnagyobb öngól.

"Soha nem hibáztatnánk Encivel egymást"

Megszoktátok már, hogy az élet ilyen?

- Igen, mert ebben nőttünk fel.

Amikor veszteség ér titeket, azt hogyan kezelitek? Például az ominózus angóránál hibáztattátok egymást?

- Dehogyis. Hiszen nem mi tehettünk róla! Annyiban igen, hogy döntést hoztunk. De a legjobb szándékkal hoztuk ezt a döntést. Amikor valami veszteség ért minket, az soha nem azért volt, mert felelőtlenül döntöttünk, hanem, mert hittünk a dolog jóságában. Mivel ezeket a döntéseket mindig közösen hozzuk, soha nincs okunk, s jogunk arra, hogy a másikat hibáztassuk. Mostanában pedig már folyamatosan az ügyvédünk segítségért kérjük, mert gyakran tévedünk olyan területekre, ahol neki van nagyobb rálátása.
íbr> Bízol még az emberekben?

- Alapvetően igen, de aztán ebből támadnak a konfliktusok, és a nehéz helyzetek. Mert én elhiszem, hogy ha valaki leül velem szemben, és belenéz a szemembe, akkor ott nincs mögöttes gondolat. Mert magamból indulok ki.

Te még nem vágtál át senkit?

- Tudomásom szerint nem. Tiszta a lelkiismeretem.

"Bárányt legeltettem, hogy biciklim legyen"

Jászberényben, a szülői házban, a nagy szegénységben mi hiányzott neked a leginkább?
íbr> - Semmi.

Nem szerettél volna kazettás magnót, vagy szuper biciklit?

- Természetesen láttam én is ezeket a dolgokat. És vágytam is rájuk. De a szüleim részéről soha nem az volt a válasz, hogy nem kapod meg, hanem kitaláltuk, hogyan teremtsük meg a dolgokat. Például nagyon szerettem volna váltós biciklit. Az akkor óriási dolog volt. Manapság látom, hogy alig tizenéves gyerekek több százezres kerékpárral tekeregnek. A váltós bicikli akkor pontosan 1330 forintba került. Persze nem tudták megvenni a szüleim. De mondták, hogy jön a húsvét, és a locsolkodási pénzből vegyünk kisbárányt. Ha én egész tavasszal és nyáron legeltetem a bárányt és vigyázok rá, akkor ősszel, a szüret idején jó áron el tudjuk adni az állatot, és annak az árát eltehetjük. Ha nem is egy, de két szezon árából összejöhet a bicikli. Így is lett. Locsolkodáskor összegyűlt a pénz, megvettük a bárányt. Ősszel elment. A következő locsolkodási pénzből már négy bárányt is vehettünk, s amikor ősszel ezeket is értékesítettük, már volt pénz biciklire. Azt hiszed, akkor azt éreztem, hogy baj van? Végig magam előtt láttam a biciklit. És a bárányokat, amint nőnek. S közben megtanultam, hogy felelősséggel tartozom a dolgaimért.

Pontosan erről szól a vonzás törvénye. Hogy magad előtt lásd vágyad tárgyát, mintha már megvalósult volna.

- Igen, ezeket manapság nagyon népszerű könyvekben írják meg. Ehhez képest az én szüleim már akkor tudták, hogy mit kell csinálni. Megjegyzem, édesanyám hét általánost járt, édesapám meg hatot. És nem azért, mert lusták voltak, hanem a szüleik nem teremtették meg számukra azt a lehetőséget, hogy legalább a nyolc általánost elvégezzék.

Tudtál nekik valaha viszonozni abból a törődésből, amit kaptál?

- Nagyon bízom benne, hogy igen. Ha mással nem is, talán azzal, hogy látták, szépen haladok előre az utamon. Hogy sikerülnek az életemben bizonyos dolgok.

Tegnap, amikor jöttél hazafelé Nyíregyházáról, elgondolkodtál azon, milyen messzire jutottál a Nyírségből?

- Nem. Viszont volt egy furcsa pillanat nemrég a családunkban, amikor Enci megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. A postás hozta a borítékot, és láttam a feleségem arcán a kétségbeesést. Megijedt, hogy vajon mi lehet a borítékban.
íbr> Ezt most komolyan mondod?

- A legkomolyabban. Sajnos ez is bennünk van. Ha kapsz a Minisztériumtól egy levelet, a legrosszabb jut eszedbe. Talán büntetés? Valamit vissza kell adni? Enci később azt is elárulta, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán a diplomáját is visszavonják.

Íb>Atyaúristen! A pozitív gondolkodás tanfolyamán Ti lennétek az ellenpélda arra, hogyan nem szabad gondolkodni. Olyan ez, mint amikor valaki megkapja a befizetni való csekkeket és remegni kezd tőle. Ekkor vonzza magához a többi rosszat.

- Azért van ez, mert mi tényleg semmit nem kaptunk ingyen a fenekünk alá. Mindent a két kezünkkel kellett előteremtenünk. És ebben a sok küzdelemben volt sok kellemetlen élmény is. A lényeg: amikor kibontotta, és elmúlt a félelem, majd az eufórián is túl voltunk, akkor csinált egy kis összegzést arról, mi mindent ért el a pályafutása során. Nekem most a honlap összeállítása ilyen. Pontosan arra lesz jó ez a honlap, hogy azok, akik Bartha Zsoltként naponta akár kétmillióan figyelemmel követnek, tudják, hogy ez a srác azért Nyíregyházán, a József Attila Színházban, vagy a Nemzeti Színházban is nyújtott egy-egy emlékezetes alakítást. Szeretném, ha egy teljesebb kép lenne az emlékezetükben.

Több volt a pályádon a jó, mint a rossz?

- Persze, abszolút ajándéknak tekintem azt a pályát.

Amit bárkinek jó szívvel oda is ajándékoznál?

- Igen. És tudod miért? Mert pontosan tudom, hogy én ebből épültem, folyamatosan gazdagodtam. Mert nem voltam hajlandó akár egy kudarcot is csak kudarcnak tekinteni. Hanem pontosan tudom, hogy azt sem szabad eldobni, mert mindenből tanulni kell. Nem csak lehet, kell. A fiammal voltunk múlt hétvégén egy sakkversenyen. És amikor mattot kapott, nagyon lelombozódott. Miközben várt egy következő partira, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy soha ne veszítse el annyira a kedvét, amikor egy vesztes meccsben van, hogy ne tudjon arra figyelni, a másik mit művel éppen. Mert ez is alkalom arra, hogy tanuljon tőle. Lehet, hogy az érmet ezen a versenyen nem az én nyakamba akasztják, de mindenképp gazdagabban kell hazamennem egy versenyről.

forrás : storyonline.hu

Szöveg: Sándor András
Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/
Bársony Bence

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.