Oszsza meg másokkal is

"Egy megosztott ház nem maradhat fenn önmagában… Nem gondolom, hogy a ház összedőlhet, de azt várom, hogy megszűnik megosztottnak lenni."
(Abraham Lincoln)

Mára sikerült a külpolitikát is bezsúfolni más témák mellé, amelyekben "hivatalból" bírálni illik a (mindenkori) kormányt. Ez nem meglepő, mégis az. Különösen azért, mert azok csinálják, akik az előző időszakban éppen azt vetették az akkori ellenzék szemére, hogy neki semmi se volt jó, mindenben bírálta a kormányt, felrúgta a konszenzust még a külpolitika területén is. Ebben a bírálatban volt is némi igazság, de ez még nem jelenti azt, hogy ezt a gyakorlatot ma, amikor a szerepek felcserélődtek, tökélyre kellene vinni.

A kormány, részben tudatosan, részben - meggyőződésem szerint - ösztönösen, politikai érzékétől vezérelve, felismerni látszik, hogy a világban teljesen új helyzet áll elő. Olyan változások mennek végbe, amelyek eredményeképpen a világ nagyobbat változik, mint a kommunizmus bukásával változott, veszélyesebb lesz, mint annak előtte, a rendelkezésünkre álló eszközök rendre alkalmatlannak bizonyulnak a felmerülő problémák kezelésére, és bizony a változás iránya és eredménye - a kommunizmus bukásával ellentétben - nem kedvező az ún. nyugati világ számára.

Itt nem csak, sőt, nem is elsősorban a gazdasági erőviszonyok eltolódásáról van szó, amely egyébként a kapitalizmus normális jelensége, hanem arról, hogy megváltozik a világ megszokott rendje, amelyre az volt a jellemző, hogy a nemzetközi rendszert az államok uralták, amelyek rendelkeztek az erőszak monopóliumával is.

Egyre több nem-állami szereplő lép be a képbe, amelyek egy része akár jóindulatú lehet és elfogadja a játékszabályokat (nemzetközi nagyvállalatok, sajtó, nagy nemzetközi nem-kormányzati szervezetek), de egy részük éppen a fennálló rend szabályainak kikerülésére, kijátszására - nemzetközi szervezett bűnözés -, vagy éppen annak lerombolására - katasztrofális nemzetközi terrorizmus - törekszik.

Ráadásul a globalizáció lehetetlenné teszi, hogy - mint korábban - az egymás mellett létező, nagyon különböző társadalmi-gazdassági fejlettségi szinten lévő államok és társadalmak viszonylag zavartalanul fejlődhessenek, mert a gazdasági és egyre inkább társadalmi-kulturális globalizáció durván megzavarja és lehetetlenné teszi organikus fejlődésüket.

* Ebben a helyzetben Magyarország, amely egyrészt igen jó helyzetben van az Európai Unió és a NATO tagjaként, másrészt ugyanúgy tanácstalanul és sok tekintetben nem kellően felvértezve áll ezek előtt a veszélyek és kihívások előtt, mint az EU és a NATO maga, nem tehet mást, mint hogy radikálisan új, offenzív (ha úgy tetszik: támadó) külpolitikát folytat, amelyet természetesen, beilleszt az Európai Unió és a NATO kereteibe.

De a korábbiaktól eltérően nem egyszerűen alkalmazkodik azokhoz, hanem megpróbálja saját érdekein és megfelelő csoportok közös érdekein keresztül (l. például Visegrádi együttműködés) befolyásolni az EU és a NATO politikáját - még akkor is, ha az néha nem tetszik a "nagyoknak".

Amikor radikális változások mennek végbe, előfordulhat, hogy egy közepes ország is élére állhat a változásoknak. Ha Horn Gyula és Antall József követte volna azokat a tanácsokat, amelyeket a "nagyok" annak idején adtak nekünk, talán még mindig a Varsói Szerződés tagjai lennénk. Az ilyen "önálló" kezdeményezésekkel, természetesen, csínján kell bánni. Nem szabad mindennap újabbakkal előállni és minél több szövetségest kell szerezni hozzá - de elutasítani ennek lehetőségét, azzal hogy "kis ország vagyunk", meg hogy "az EU-ban és a NATO-ban nem szabad ugrálni a nagyokkal szemben", nagy hiba lenne.

Ebben a helyzetben azonban különösen fontos lenne a külpolitikai konszenzus. Ennek hiányában a tamáskodás önbeteljesítő jóslattá is válhat. Különösen akkor, ha triviális kérdésekben is kötelességének érzi valaki a különállást. Csak egy kicsike példa erre: amikor súlyos hibának minősítik, hogy a külügyminiszter azt bátorkodja kérni a nagykövetektől, hogy reagáljanak az országot ért (igaztalan) kritikákra, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy a nagyköveteknek nem kellene alapfeladatuk egy fontos elemét teljesíteni: azt tudniillik, hogy lankadatlanul dolgozzanak az ország imázsának javításán.

Ebben az összefüggésben más képet kap az IMF-fel folyó "vita" is. Kétségtelen, hogy a kommunikáció, aminek folyamán számos eltérő vélemény és kommentár fogalmazódott meg, nem volt szerencsés. De ha abból indulunk ki - és nem tehetünk mást, ha a realitásokat akarjuk figyelembe venni és ezekre építeni külpolitikánkat -, hogy a változások alapjaiban kérdőjelezik meg a nemzetközi szervezetek szerepét is, akkor legalábbis el kell gondolkozni azon, hogy ezek egyike, az IMF továbbra is azt a szerepet kell-e, hogy játssza, amit eddig - ezen egyébként maga az IMF is gondolkozik.

Nyilván nem kellett volna ezt a vitát napi megfontolásokra és szlogenekre szűkíteni, de maga a vita fontos és elengedhetetlen. Ha az eredménye az lesz, a gazdasági realitások tükrében, hogy szükségünk van valamilyen formában az IMF-re, ám legyen. De ez ebben az esetben se automatizmus, hanem végiggondolt okfejtés eredménye legyen.

Ez hiányzott és még mindig jórészt hiányzik a magyar külpolitikából (is). Ezért lenne fontos egy komoly párbeszéd a politikai elittel, annak minden részével (a szélsőségeket nem ideértve), ahelyett, hogy minősítgetésekbe bocsátkoznánk, szavakon vitatkoznánk és eleve elutasítanánk mindent, ami a "másik oldalról" jön. Néha még a kormánynak is lehet igaza - bár mint értelmiséginek nem ez a kedvenc szcenárióm.

* S ha ez igaz, akkor azt is fel kell ismerni - és levonni a konzekvenciákat -, hogy offenzív, kezdeményező külpolitikát csak stabil, hozzáértő, magát jól érző szakemberekkel lehet csinálni. És olyan Külügyminisztériummal, amely nem tántorog évekig az anyagi csőd szélén (s erre az se magyarázat, hogy a kórházak is ezt teszik, hiszen a külügyek konszolidálása viszonylag olcsó lenne és az ország eredményességének növekedése folytán a lehető legjobb befektetésnek is bizonyulna).

Ez azonban csak akkor vezethet eredményre, ha ezzel együtt megtörténik a külpolitikai prioritások áttekintése, s ehhez igazítják a minisztérium és a külképviseletek szerkezetét, a munkatársak felkészítését is. Erre most talán jobb lehetőség van, mint bármikor korábban. A magyar elnökség sokat fog tanítani a magyar diplomáciának. Ennek ideje alatt el lehetne végezni az elemzést és a koncepció kialakítását és jövő év végére kialakíthatóak lennének az ennek megfelelő struktúrák is.

Ehhez azonban abba kellene hagyni a kötelességszerű köpködést, mert annak csak egy eredménye lehet (mint látjuk): egy megosztott és meghasonlott nemzet, amely csak sikertelen maradhat, különösen a kiéleződő versenyben, amikor az erőviszonyok maguktól nem a mi javunkra változnak.

A szerző diplomata, a Demokratikus Átalakulásért Intézet (ICDT) igazgatója.

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.