Oszsza meg másokkal is

Pártunk és kormányunk, rögtön az uzsorásokat követően vaskézzel csap le a szakdolgozat-feketepiac gengsztereire is. „A Nemzeti Erőforrás Minisztérium minden olyan esetben, amikor szakdolgozatírással kapcsolatos visszaélés a tudomására jut, kivétel nélkül feljelentést tesz az Országos Rendőr-főkapitányságnál.” Jó eséllyel persze ez se lesz több, mint pótcselekvés, amelyik egy-két látványos akció után a nemlétbe hanyatlik, hasonlóan ahhoz, mint amikor a jegyzetmásoló egyetemistákra sújtott le a törvény szigora. Azonban, ha mégsem, úgy sincsenek könnyű helyzetben Hoffman Rózsáék.

A pénzért vett szakdolgozat a plágium igen speciális válfaja. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy valaki engedély nélkül lenyúlja másvalaki szellemi termékét. Hanem arról, hogy a tényleges szerző elkészíti a diplomamunkát, s bizonyos pénzösszegért hallgatólagosan lemond annak összes jogáról a névleges dolgozatíró javára. Itt tehát egyikük sem érdekelt a másik lebuktatásában.

Ám van egy jó hírem az Oktatási Államtitkárság számára: létezik egy kipróbált eljárási mód, amellyel tetten érhetők ezek a fortélyos bűnözők. A diplomamunkát benyújtó mellé a felsőoktatási intézmény kirendel egy témavezetőt (konzulenst), meg egy bírálót (opponenst), majd a szakdolgozatot egy, a tanszék által rendezett, nyilvános ülésen meg kell védeni. Itt a vizsgabizottság tagjai kérdéseket tehetnek fel a művel kapcsolatban, ami további remek alkalom a nem saját teljesítménnyel célt érni óhajtók kiszűrésére.

Ennek fényében két lehetőség van: az egyik, hogy Magyarországon a diplomamunka-bírálat olyannyira felszínes és formális, hogy a más tollaival ékeskedő diák gond nélkül átcsúszik rajta. (Mi több, erre kifizetődő vállalkozás nagyüzemi, illegális szakdolgozat-gyártó üzletágat alapozni.) A másik, hogy maguk a témavezető, illetve bíráló oktatók is benne vannak a buliban, sőt gyakran jó pénzért ők maguk írják meg a gyenge képességű, lusta, ám családilag vastagon eleresztett hallgató dolgozatát.

Az igazi botrány nem az, hogy az irodalmi négerekhez hasonlóan léteznek tudományos négerek, hanem, hogy a diák, aki rászorul a munkásságukra, gond nélkül képesítést szerezhet. Azt szinte fölösleges hozzátenni, hogy az adófizetők pénzén persze. Lenne ugyan lehetőség a probléma megoldására, ám ez a kormány már nehezen élhet vele. A Fidesz ugyanis – a tandíj-és piacellenes demagógiájának méltó büntetéseként – abban a csapdában vergődik, amelyet ö maga készített a hatalomban lévő elődjének.

* Természetesen nem csupán a Fidesz felelős azért, hogy a lakosság jelentős részét megfertőzte a diplomafetisizmus kulturális járványa. A szocializmus évtizedeiben a népesség összlétszámához viszonyítva kevesen juthattak diplomához, és ezen alig segített, hogy a ’60-as évek elején eltörölték a származási diszkriminációt, a kádergyerekeknek, a pártveteránok sarjainak előjogai változatlanok maradtak. Az apolitikus, pártonkívüli kisember leszármazottjának a protekciók, a „szocialista összeköttetések”, az oktatási bürokrácia, a KISZ-és MSZMP-titkári ajánlások labirintusában a sikeres felvételi gyakran csak álom maradt. Ami párhuzamosan gerjesztett frusztrációt és illúziókat.

A kádárizmus utolsó és a demokrácia első évtizedében ment végbe a felsőoktatás erőltetett, kampányszerű, a fejlődő világra hajazó mennyiségi fejlesztése. Oka ugyanaz, mint a tömeges fiktív rokkantnyugdíjazás közhatalom általi tolerálásának ugyanekkor. Jobban hangzik, ha azt mondom, hogy a jövedelemtermelő-adófizető szektorból kivont milliós tömeg egy része belerokkant az áldozatos munkába, így megérdemelt pihenését tölti. Másik hányadát pedig kiművelt emberfővé forralják az egyetemi olvasztótégelyben. Mintha beismerném: van egy, jelentős részben piacképtelen populáció, amellyel nem tudok mit kezdeni.

Megoldás a rokkantipar és a diplomagyárak felfuttatása helyett legtöbb esetben a versenyképes szakképzés, illetve átképzés lett volna, de ami történt, az kétségtelenül lényegesen egyszerűbb volt. Eredménye ott van a devizahitelből vett autó szélvédője mögött fityegő rokkantkártyában, illetve a túlzsúfolt, csapnivalóvá züllesztett felsőoktatásban. Mondjuk újra ki, mert sokaknak máig nem esett le: az utóbbi harminc évben diplomát szerzett tömegek jelentős részénél felesleges, értelmetlen áldozat volt az ezzel töltött idő. Ennek tünetértékű jele a tudományos korrupció, a szakdolgozat-ipar virágzása.

De még akik alkalmasak voltak a diplomaszerzésre, ott is sokaknak és sokszor fel kell tenniük a kérdést: idejük, pénzük, erejük optimális befektetése volt-e az három-öt év egyetem vagy főiskola? Nem egy olyan hivatás van, amelyiknél a forintosítható, rövid-és középtávú össztársadalmi megtérülés igencsak viszonylagos, ugyanakkor az egyetemi-főiskolai végzettség nem feltétel. Újságíróként számomra nem kérdés: kommunikáció szakos oklevél nélkül (sőt bármifajta diploma hiányában is) lehet valaki remek kommentátor, műsorvezető, szerkesztő, tudósító. Ahogy nyilván tudnánk hosszan sorolni zseniális rendezőket, producereket, szövegírókat, letaglózóan eredeti festőket, szobrászokat, kitűnő színészeket, énekeseket, zenészeket, tehetséges (és milliókat kereső) grafikusokat, reklámgurukat, iparművészeket és szoftverfejlesztőket, a rangos díjakra érett írókat, költőket, műfordítókat, akik soha nem szereztek szakirányú diplomát.

Bár ezek a példák csak viszonylag kis részét érintik az életnek, de azt jól mutatják, hogy sok esetben a diploma hiányát bőségesen pótolja a tehetség. (Ami fordítva már nem igaz.) Kár, hogy a felsőoktatás átszervezésénél ezt a tapasztalatot sem fogják figyelembe venni. A mögöttünk hagyott másfél év alapján az tűnik valószínűbbnek, hogy az újjászervezés örve alatt kurzuskatonák centralizálnak, poroszosítanak, s vetnek véget az intézményi autonómiának. Nem is titkolva, hogy cél a Nemzeti Ügyek Értelmiségének kinevelése.

Ha ez a terv, már most szólok: Rákosi Mátyás alatt úgy nőttek ki marxizmus-leninizmus intézetek, valamint katonai tanszékek a földből, mint a gomba eső után. Hogy az ifjúság megtanulja az Eszmét, aztán fegyverrel védje, ha kell. Az akkori diákság jó hasznát vette akkor szerzett ismereteinek ’56-ban, a tankokra és pártházakra való céllövészetnél. A kádárizmus kőkemény, szamizdatos ellenzéke pedig jelentős részben káderdinasztiák egyetemi felvételinél pozitívan diszkriminált csemetéiből verbuválódott. De a ’68 utáni háborúellenes amerikai tüntetők javarésze is republikánus középosztályi családok sarja volt. Ha mindenáron a ki akarják nevelni a saját lázadóikat, itt az alkalom. A kontraszelekció végül mindig a szelektálóra üt vissza legjobban, akárhány diplomagyárat leplez is le közben.mbr>
forrás és szerző : hirszerzo.hu / Papp László Tamás


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.