Oszsza meg másokkal is

Az önkormányzatok jövője kapcsán nem is annyira szándékokról, inkább nagyságrendekről és irányokról érdemes vitatkozni. Kétségtelen, hogy a huszonegy éve hatályba lépett törvény alapos felülvizsgálatot érdemel, százhúsz fős mini-településtől a megyei jogú városokig mindenhol át kell gondolni a feladatokat és hatásköröket. De a tavasszal megismert, első törvényjavaslat és annak pár napja tárgyalt változtatásai e felülvizsgálat során ugyanúgy jártak el, mint Hoffmann No Habla Ingles Rózsa: alapvető információk nélkül vágnának bele egy általuk elképzelt, lényegében megvalósíthatatlan rendszer kiépítésébe.

Két, egymást erősítő problémakör van: egyfelől a viszonyulás „azokhoz a távoli önkormányzatokhoz”, a központi döntéshozó által csak elképzelt, megtippelt helyhatósági működéshez; másfelől pedig a szakértelem hiánya. Az előbbi könnyebben leírható, hiszen ugyanezt látjuk a kormány elmúlt egy évének szinte minden döntésében visszaköszönni, ez a központilag nehezen kontrollálható autonómiák visszavágása, a gazda kezéhez szoktatása, elfoglalása. A független pozíciókat ki lehet herélni (Alkotmánybíróság), fel lehet tölteni saját káder-készletből (PSZÁF), vagy akár megszüntetni az egész miskulanciát (ombudsmanok).

Az önkormányzatok esetében egy hibrid megoldás látszik kibontakozni, amikor is az eredeti koncepció ( az egyszer már létezett) járásokhoz rendelné a közhatalmi funkciókat. Mindezt úgy, hogy egyébként senki nem szavazott járási vezetőkre, senki nem gondolkodik járásban – lehetek ürömi, lehetek Pest megyei, lehetek magyar, lehetek európai, de „járási identitás”, olyan nincs. A járási összevonások viszont pont olyan kistelepülések sorát tenné tönkre, ahol a Fidesznek egyébként sem termett babér, független polgármesterek független helyi képviselőkkel irányítják a falut.

Amikor a tavaszi törvény azt írta elő, hogy csak járásonként egyetlen hivatal működhet, akkor alapvető életszervezési struktúrákat akart beletörni egy alkalmazhatatlan keretbe. Nem volt még egy ilyen összevonós-bezárós, csúcsvezetőket kinevező kormány az elmúlt huszonegy évben, az tuti.

Egyébként ennek a „felülről megmondós” habitusnak szép példája az Alaptörvény Asztala. A mai napon már minden polgármesteri hivatalban ott kell lennie eme alkalmatosságnak – ha ki akarnak szúrni a helyi vezetővel, akkor induljanak rögvest a hivatalba, és követeljék ki helyüket Az Asztalnál. A megyei kormányhivatal utasítása szerint ugyanis a polgármesteri hivatalokban és körjegyzőségekben külön helyiséget kell biztosítani az Alaptörvény számára, ahol az meg is rendelhető, mivel minden polgárnak ingyen jár egy példány. Kell egy asztal és mellé egy szék, az asztalon üveglap, azon dekoráció és az Alaptörvény, fölötte pedig egy tábla „AZ ALAPTÖRVÉNY ASZTALA” felirattal. Az Alaptörvény Asztalának „szolgálatára” és „gondozására” kell egy külön munkatárs – hivatalos megnevezése még nincs e pozíciónak, javaslom, hívjuk úgy, hogy Asztalfia.

És tényleg, ennyire tartják azokat a szerencsétleneket, akik minden évben egyre kevesebb pénzből próbálják fenntartani az önkormányzati rendszer nevű tákolmányt, egyre nehezebben kigazdálkodni az egyes települések fenntartásához szükséges összeget. Az Alaptörvény Asztala, most komolyan?!

Ha ezt tekintjük „elméleti”, hozzáállásbeli problémának, akkor a másik fele a nagyon is gyakorlati gond. A feladatelosztás során ugyanis nem az életszerűség, nem a valós helyzet ismerete vezette a kormányt, hanem egészen más szándékok. Behúzni az egészségügyet, mert a Szócska-féle kórházbezárási tempó csak akkor tartható, ha az orvosaihoz nagyon is ragaszkodó helyi önkormányzat helyett a távoli állami döntéshozó lakatoltatja le az ajtót, vagy csinál aktív ágyakból elfekvőt. Viszik az iskolát is, egyrészt szintúgy a bezárósdi okán, másrészt meg a janicsárképzés legszebb hagyományait felelevenítendő. Hoffmann Rózsa világában mindent az állam mond meg (kezdve az iskolaigazgató kinevezésével), és diák-szülő-tanár egyaránt maradjon csöndben, mert nem ért hozzá. Csak két hírt rakjunk egymás mellé az elmúlt egy hétből: egyfelől az oktatási államtitkárról kiderült, hogy valószínűleg azt sem tudja, hova és miért nem jutott tankönyv, másfelől viszont a magyarországi diákoktól kér pénzt arra, hogy a csíksomlyói gyerekek népviseletben mehessenek templomba. Fogalma sincs, az a baj.

* Szóval az állam kikapja ezt a két, számára fontos tételt, viszi a hozzájuk tartozó pénzt is, és megnyugodva abban, hogy az önkormányzat legfontosabb feladatait immár átvállalta, neki is lát lebontatni a rendszert. Járások, kormányhivatalok, kinevezett főszolgabírók intéznék azokat az ügyeket, amelyek eddig a közösség választott, illetve helyben kinevezett (javarészt épp ezért helyi) képviselői és szakemberei kezében voltak.

Csak az a baj, hogy messze nem csak gyógyítani és tanulni kell a faluban. Ott vannak a tipikus közszolgáltatások, melyeket alapvetően nem az önkormányzati törvény, hanem külön törvények írnak elő: a temetőfenntartás, köztisztaság, folyékony hulladék kezelése, közterület-fenntartás, parkolás, közösségi közlekedés, gyermekvédelmi és szociális ellátás, közművelődés is.

És tényleg, ki temeti el a halottakat? Jogszabály van arra, hogy ki köteles eltemetni a hozzátartozóját – de nyilván a föld felett senki nem maradhat, ezért ha nincs hozzátartozó, vagy annak erre nincs pénze, akkor a haláleset helye szerinti önkormányzat köteles gondoskodni az eltemettetésről a halálesetet követő 30 napon belül. Tippeljük meg, hogy egy javarészt munkanélküliek által lakott, dunántúli vagy borsodi kistelepülésen mi a jellemző temetkezési forma! Igen, ez.

De mondok súlyosabbat: kötelező feladat a hulladékkezelés, melynek két része van: a szilárd (vagyis háztartási szemét gyűjtése és ártalmatlanítása) és a folyékony (magyarul: szennyvíz) hulladékkezelés. Ezt a kettőt sem akarja az állam átvenni. A hulladékgazdálkodásról szóló törvényt 2000-ben fogadta el az Országgyűlés, alapvetően az önkormányzatokra hárítva a szolgáltatás megszervezését, a szeméttelepek felszámolását, és az önkormányzatnak kell helytállnia a szolgáltató felé a meg nem fizetett szemétszállítási díjak miatt. Radikálisan csökken az önkormányzatok bevétele, de a hulladékot továbbra is kezeljék ők… Nyílt titok, hogy miként megy ez a gyakorlatban. Belvárosi barátaimnak elárulom, hogy a faluban az egyik legmódosabb arc mindig a szippantós; az, aki a csatornázatlan település emésztőit üríti. Hogy hány számlát állít ki eközben (kábé nullát), és hova engedi a szennyvizet (kábé a falu határába), azzal se foglalkozik senki. Ha meg csatornahálózat épül, az is ahány, annyiféle – pedig ha valahol, akkor itt lenne létjogosultsága az állami sztenderdeknek. Egy 2500 főre szabott csatornázás költsége egyébként milliárdos tétel (EU-s forrásból), esetleg inkább itt kéne az államnak perzekútorkodni, nem a csíksomlyói templomlátogatás outfitjét szervezve.

Jut eszembe, Illés Zoltán hova tűnt? Sőt, jut eszembe, nincs egy nagyon-nagyon-nagyon környezettudatos ökoszociális párt a parlamentben, amelyik foglalkozhatna ezzel? Biztos már lezárult a Vidék Kaland. Kiegészítő „finomságnak” meg ott az állati hulla begyűjtése és kezelése, ami közterületen továbbra is önkormányzati feladat – szintúgy a zöld gondolat jegyében, ezt például szintén okosabb lenne államosítani, sztenderdek alapján működtetni. Aki másképp gondolja, keressen rá a bulvárhírek között a „dögkútból” kifejezésre, és megérti, mire gondolok.

És ott van még a közvilágítás, erre is minden településen szükség van (lenne, lásd azokat az elszegényedett önkormányzatokat, ahol minden második közvilágítási lámpát leszereltek), itt is több oka lenne az államosításra, mint például az általános iskolák esetén – letörni a mai monopóliumokat, egységesíteni, a nagyobb bevásárlással engedményeket elérni. És ezer önkormányzati feladat van még, amiről nem esett szó, ilyen a kémény-felülvizsgálat és a kéményseprés, ez az összes ingatlantulajdonost érinti. A felsorolt közszolgáltatások mind-mind olyanok, ahol az állami költségvetés valóban milliárdokat tudna megspórolni úgy, hogy a szolgáltatási díjak csökkentésével a lakosság terhei is csökkennének. Ezekről azonban szó sincs, mert háttérbe szorítja őket az oktatás és az egészségügy lenyelése; pedig azok államosításával költségcsökkentés legfeljebb kórház- és iskolabezárásokkal érhető el.

* Ezért is gondolom, hogy ha már muszáj megcsinálni ezt a nyomorult asztalt, akkor legyen úgy, hogy az önkormányzati törvény kidolgozói országos turnéra indulnak, és minden településen helyet foglalnak az Alaptörvény Asztalánál. Velük szemben meg leül a polgármester és a jegyző, és rászánják azt a néhány órácskát, ami ahhoz kell, hogy bemutassák a nagyméltóságú szakértő úrnak, hogy valójában mivel is foglalkoznak ők, mi a hivatal dolga. Aztán még esetleg egy-két szimulációs gyakorlat, például jusson el a leendő járási központba ügyintézni a kiváló (nem) helyi közlekedés segítségével – a Skoda Superbet addig tessék nálunk hagyni, jut eszembe, a parkoltatás is önkormányzati feladat. Budapest belső kerületei roppant ügyesen meg is oldották (nem).

Komolyan mondom: teljesen rendben van, hogy ennyi idő után alapvető változtatásokat akarnak tenni az önkormányzati rendszeren. De hogy a változtatás ne okozzon nagyobb, reparálhatatlan kárt, mint amit a változatlanság jelentene, ahhoz két dolog szükséges. Egyrészt előbb mérünk, aztán vágunk, azaz jó lenne, ha nem csak a minisztériumból tippelgetnék, hogy milyen is lehet egy polgármesteri hivatal élete, működése, szerepe egy településen, legyen az Debrecen vagy Jászszentlászló. Másrészt pedig tudomásul kéne venni, hogy ma a visszalépéses, listára szavazós, pártlogóval nyomulós országos politikához és annak szereplőihez képest jóval erősebb és személyesebb legitimációja van egy település közvetlenül választott polgármesterének és a helyiekből álló képviselőtestületnek. Ne akarják felülírni a közösség döntését.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Ceglédi Zoltán

Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.