Oszsza meg másokkal is

Jung azt kérdezi a riportertől: „tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál, annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy krokodil, vagy egy farkas színvonalán áll.”

A diktátor az elfojtott ösztönökre, indulatokra, érzelmekre játszik, ez sikerének titka. A tömeget szólítja meg, azt manipulálja. Egy demokratikus vezetőnek az egyén, a gondolkodó ember a közönsége. Egy diktátor beszéde nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat, az ösztönöket korbácsolja fel. A szövege populista és demagóg, amely a „tömeg” és nem az egyén értelmi színvonalának felel meg. Ez az alapja a hazug propagandának. A tömeg nem gondolkodik, hanem érez. A tömeglélektan pontosan leírja ezt a jelenséget, amikor a tömegben feloldódik az egyén, feloldódnak a gátlások, az értelem elveszíti a szerepét, és a felelősséget másokra hárítja az egyén. A tömegember az elfojtott civilizálatlan vágyait, agresszióját éli ki. A diktátor ún. „karizmatikus” képessége az, hogy képes tömeggé formálni azokat, akikre hatni akar, és kikapcsolja az egyének értelmi kontrollját. Képes megszólítani és felszínre hozni az egyének tudatalatti, elfojtott indulatait, bosszúvágyát.

A diktátor hívei hálásak, hogy a „karizmatikus vezető” legálissá, elfogadottá teszi a normális esetben szégyellni való gondolatokat, indulatokat, egyszerűsítő hazugságokat. Ahogyan Jung nevezte ezt: képes a tudatalattiból a tudatba áthozni a tömeg lelke mélyén levő butaságot, ostobaságot. Hitler kivételes adottságának azt tartotta, hogy képes volt a lelkében lebontani a tudatalatti és a tudat közötti gátat. Képes volt a tudatába felszabaduló szennyet, amely a hallgatóságnak csak a tudatalattijában létezik, felszínre hozni. Amikor ezeket prédikálta, akkor fogta meg mágikus erővel a hallgatóságot, mert a tömeg a lelke mélyén elfojtott vágyaira, indulataira, közönséges és durva gondolataira, érzelmeire ismert.

A prédikáció kifejezés nem véletlen. Az igehirdetés és a tömeglélektanra épülő hazugság, a propaganda hasonló elvre épül. Az igehirdetés sem az elmének, hanem a belső énnek szól, amit Jung tudatalattinak, a Biblia szívnek, belső embernek nevez. A hívő ember is a szívével hallgat, nem az eszével, majd a szívében felismert igazságok jutnak fel az elméjébe, amellyel azonosul. A diktátor olyan, mint egy igehirdető, azzal a különbséggel, hogy az igehirdető, aki valóban az Igét hirdeti, „az” igazságot mondja, a diktátor pedig a hazugságot. A Biblia is beszél erről az antropológiai tulajdonságról: „a hit hallásból van”. Nemcsak a bibliai hit. Úgy mondja, hogy Isten az igazság, az „ördög a hazugságban leledzik”, „a hazugság atyja”. Ez két szellemi valóság. Ezért hasonlítanak a diktátorok a prédikátorokra, és néha a prédikátorok a diktátorokra, a politikai gyűlések pedig karizmatikus istentiszteletekre.

A diktátor által manipulált tömeg addig tömeg, amíg a lelke mélyén levő hazugságot hallja. Ezért a napi hazugság-utánpótlásról mindig gondoskodni kell. A fasizmusban és a nácizmusban ezért a legfontosabb a propaganda. Ezért fontos a média, ezért kell megragadni a tömegkommunikációs eszközöket. A tömeggé formálás eszköze a hazugság. A hazugság a kovász. A diktátornak folyamatosan el kell látnia a tömeggé alacsonyított híveit hazugsággal. Ez a „mindennapi kenyerük”. Ez a „mágikus erő” alapja. Ennek érdekében ajánlatos kis köröket létrehozni, amelyek arra valók, hogy frissen tartsák a hazugságokat. A diktátor hívei szívüket adják a diktátornak. Azonosulásuk a hitre, és nem az értelemre épül. Az eszüket kikapcsolják. A tömeg hisz és nem gondolkodik. A hitükhöz kell megerősítésül a napi hazugság adag. A diktátor karizmatikus, “természetfölötti” képessége abban áll, hogy ezt a tömeghatást eléri. Saját népe alantas indulatait felismeri, és azokat képes ideológiává szőni. A tömegpszichózist ébren tartja. Képes gonosz hitet létrehozni.

A nemzeti egység a „tömeg”

A diktátor egy népnek mindig az elfojtott, normális esetben szégyellt, legrosszabb tulajdonságait hozza elő. Az uszítás és a hazugság ezekre épít. Ezek minden esetben a nép kisebbrendűségi érzéseiből fakadnak. A diktátor maga is kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő ember, aki túlkompenzál. Arra törekszik, hogy minél nagyobb hatalomra tegyen szert, hogy kisebbrendűségi érzését leküzdje, majd a nagyságot kínálja a népnek is. Ebben a lelki egységben egyesül a diktátor és az ő népe. Ezért a diktatúrák olyan országokban alakulnak ki, amelyekben a nép frusztrált, az egyéni szabadságból fakadó életstratégiák nem működnek. A demokratikus rend nem szilárd, nem működőképes, a kisebbrendűségi érzésből fakadó irigység és gyűlölet megerősödik.

A nép a diktátor kezében alantas tömeggé válik, elveszíti az egyének intellektuális szintjét. Átadja a szívét annak, aki a rejtett indulatait kifejezi és a bűnbakképzéshez a gátlásait felszabadítja. Egy központi hatalomtól várja az elégtételt azért, amit az önbecsapása révén igazságtalannak gondol. A diktátor azzal a képességgel rendelkezik, hogy megérzi a tömeg lelkében, tudatalattijában ezeket az ösztönöket. A tömeg felismeri a ki nem mondott indulatait, és érzelmileg azonosul a diktátorral. A nép ezért hálás, és cserében sokat tűr. Amikor a diktátor a nemzet egységét hirdeti, akkor a nemzet „tömeggé” szervezéséről, tömeggé alacsonyításáról beszél. Egy nép, egy párt, egy vezér. Aki ebből kivonja magát, az nem azonosul a „nemzettel”, az idegenszívű. Ezekkel szemben viszont minden megengedett, mert ők az okai mindennek.

Jung azt mondja Hitlerről, hogy „ő az első ember, aki minden németnek azt mondja, amit az a tudatalattijában egész idő alatt gondolt és érzett a német sorsról. Különösen a világháborúban elszenvedett vereség óta, és az egyik jegy, amely minden német lélek ismérve, nem más, mint a tipikusan német kisebbrendűségi komplexus – a fiatalabb testvér komplexusa, aki mindig későn érkezik a lakomára. Ezért Hitler hatalma nem politikai, hanem mágikus.”

Amíg a lelkek fölötti mágikus uralom tart, addig tart a politikai hatalom is. Jung azt mondja, „lehetetlen Hitlerről beszélni anélkül, hogy népéről ne beszélnénk, mert Hitler nem más, mint maga a német nép.” Ha később születik, talán azt mondja magáról, hogy a haza nem lehet ellenzékben. A külföldnek már akkor sem tetszett a diktátor, de a németeknek igen. Jung erről azt mondja, hogy „kevés külföldinek, de láthatóan minden németnek tetszik. Ez azért van, mert Hitlerben – minden német tudatalattija tükröződik, de természetesen egy nem-német számára Hitler semmit sem tükröz vissza. Ő a hangszóró, amely felerősíti a német lélek meghallhatatlan suttogását olyannyira, hogy a németek tudatalattija számára hallhatóvá teszi.” Azt is mondja, hogy Hitler azért beszélt mindig hangosan, mert saját hitvallása szerint hetvennyolcmillió német hangját kellett hallatnia. Jung később Sztálin és Hitler összehasonlításában a diktátorok két típusát taglalta, noha a fentiekben vázolt ismérvek mindkét típusra igazak: „Sztálin csak egy szörnyeteg, egy fejlett ösztönű, erős állat, ily módon kétségkívül messze a legerősebb a három diktátor között. Vaskos tarkójú, hegyes fogú szibériai tigrisre emlékeztet, olyan macska bajszával és somolygásával, amelyik megette a tejfelt. El tudom képzelni, hogy Dzsingisz Kán tulajdonképpen egy korábbi Sztálin volt. Hitler egészen más. Az ő teste nem tanúskodik erőről. Arckifejezésének legszembeötlőbb jegye álmodozó tekintete. Mindenekelőtt akkor döbbentem meg ettől, amikor azokat a képeit láttam, amelyeket a csehszlovák válság idején készítettek róla: a szeméből egy látnok tekintete sugárzott. Nem kétséges, hogy Hitler az igazi misztikus sámán kategóriájába tartozik.”

A látnokság arra vonatkozik, hogy látja a nép lelke mélyén elfojtott gondolatot, és ki meri mondani azt, amit az egyén nem merne. Ez a majdhogynem lelkes jellemzés azonban tükrözi azt is, hogy Jung a harmincas években részben maga is a nácik hatása alá került, bizonyítva saját tételét, hogy az ész nem képes a tömegpszichózis hatása alól felmenteni. És 1939-ben még nem látta azokat a hullahegyeket, amelyek ebből a „sugárzó látnoki” tekintetből nőttek ki. Ez a tekintet inkább eszelős, de a leírás jól fejezi ki a lényeget: a nép lelkére, ösztöneire hangolódó „nemzeti próféta” karakterét. Mussolini is az olasz néplélekről beszélt, de sokkal „emberibb” módon, kevésbé volt eszelős, mint Hitler, és kevésbé volt agresszív, mint Sztálin. De ugyanolyan diktátor volt, mint azok, akik a tömeg lelkét ragadták meg.

A diktátor mindig a válságos helyzetet használja ki. Ha ilyen nincs, akkor a válságot megteremti. A diktátor először rombol, hogy utána a saját világát felépítse. Ez az előfeltétele annak, hogy a nép tömeggé váljon. Mussolini abban a pillanatban lépett elő, amikor országában eluralkodott a káosz, amikor a munkásoknak nem volt munkájuk. Hitler akkor jött, amikor a gazdasági válság Németországban lesüllyesztette az életszínvonalat és a munkanélküliség elviselhetetlen mértékűre nőtt. „Ez volt a német kisebbrendűségi komplexus tulajdonképpeni forrása, amely oly sok politikai eszméjüket és cselekvésüket meghatározta, és amely ma (1939-ben – A Szerk.) biztosan döntő egész politikájuk számára.” Mindkét esetben bűnbakokra volt szükség, és erős államra, amely megoldja a helyzetet. Lelkierőt, magyarázatot ad a frusztrált népnek. „Mindketten, Hitler is, Mussolini is a néptől kapták hatalmukat, és ezt a hatalmat nem lehet elvenni tőlük” – mondta Jung 1939-ben. Legalábbis addig, amíg a tömeglélektanra épülő „mágia” tart. A hazugság mágiája a társadalmi támogatás alapja. Nincs fontosabb ember egy diktatúrában, mint egy jó szóvivő.

Elmebeteg-e egy diktátor?

A diktátor „karizmájának” másik fontos összetevője a vakmerőség. Megtesz olyan lépéseket, amelyeket normális ember nem tenne meg. Gátlástalanul átlép olyan szabályokon, amelyekre más nem lenne képes. A diktátor helyesen méri fel, hogy lépéseinek nem lesznek durva következményei, mert azok az emberek, akik nem rendelkeznek az ő gátlástalanságával, nem fognak ellene fellépni. Ők meggondolják lépéseik következményeit. Jung példaként említi, hogy Hitler annak ellenére megtámadta Csehszlovákiát, hogy az angolok intették, hogy ne tegye, mert nem nézik el tétlenül. Hitler tudta, hogy el fogják nézni. Mai nyelvre fordítva, az Európai Unió nem fogja megakadályozni. A diktátor gátlástalanságát az motiválja, hogy a tömeg tudatalattijában levő aljas indulatokat és vágyakat ki kell elégítenie. Nem elég csak ígérni, a hazugságokkal hergelt tömeg legalantasabb igényeinek meg kell felelni. Az antiszemita propaganda után nem maradhat el a végső megoldás. Aki elszámolást hirdet, annak meg kell töltenie a börtönöket. Egy diktátor soha nem áll meg félúton.

A diktátor személyiségjegyeinek vizsgálata elvezet a klasszikus kérdéshez, hogy kórtanilag elmebetegnek tekinthető-e egy diktátor. Sok bajtól szabadult volna meg az emberiség, ha egyes politikusok személyiségjegyeiből időben levonják a következtetéseket. Annál is inkább, mert egyes személyiségjegyekből kiszámítható a viselkedés, és prognosztizálható a jövő. Egy beteg, személyiségzavarban szenvedő ember nem tud másképp viselkedni, csak ami állapotából következik. Könyvtárnyi irodalom született arról, hogy Napóleon, Mussolini, Hitler és Sztálin elmebetegek voltak-e. Számos irányzat született, a tudományos vizsgálatok nem mindenben értenek egyet, de a diktátorokra jellemző személyiségjegyek jól ismertek. A definíciók pontosak. E tekintetben a tudományos konszenzus megbízható. A szakirodalom nem ismer egyetlen olyan esetet sem, amikor e személyiségjegyek birtokában valaki másképp viselkedett volna. Vagy ténykedésének végeredménye ne ugyanaz lett volna. A nehézség abban áll, hogy a diktátorok környezete nem ismeri fel, nem hiszi el, hogy akit lát, az egy paranoiás őrült, egy potenciális szörnyeteg. Közülük sokan bekerülnek abba a pszichikai függőségbe, ahonnan ezt már nem lehet azonosítani, vagy ahonnan már nem lehet kilépni. A diktátorokra jellemző skizofrén paranoiás betegnek nincs betegségtudata. Pszichológiai alkalmassági vizsga nincs, a diagnózist a választók tömegeire bízza a demokrácia. A tömeg viszont a fent kifejtett módon manipulálható, a következmény pedig minden esetben katasztrófa. Ha a rendszerben nincsenek beépítve olyan korlátok, amelyek megakadályozzák az abszolút hatalom kiépítését (mint az amerikai alkotmányban), akkor egy paranoiás őrülttel szemben nincs védekezés.

Sok ember életét mentette volna meg például Magyarországon, ha komolyan veszik azt a pszichológiai elemzést, amit Málnási Ödön, Szálasi közvetlen munkatársa készített 1941-ben a későbbi „nemzetvezetőről”. Málnási, aki amúgy maga is nyilas volt, lélekkórtant tanított, évről-évre elvitte a diákjait a bolondokházába is, hogy felismerjék az elmekórtani eseteket (ez valamikor a tanítók kötelező kurzusa volt!). Szakemberként diagnosztizálta Szálasit, és miután leírta főnöke pszichikai állapotát, még szakszerű terápiát is javasolt. Három évvel a pesti zsidóság egy részének Dunába lövetése előtt Málnási, aki Szálasi második embere, a nyilaspárt főideológusa volt, az alábbi zárt intézeti terápiát javasolta Szálasi elmeállapotára nézve:

„Kellő felügyelet mellett ellenőrzést és nyugalmat biztosító intézeti elhelyezés. Gondos, éber ápolás. Kellő minőségű táplálás. Esetleg félnapos, 32-34 C fokos fürdők. Sok friss levegőn tartás. Szabadban, kertben mozgás biztosítása. Egyéni hajlamainak megfelelő munka (rajzolás, esetleg festés is) és szórakoztatás (stratégiai, hadtörténeti, szociálpolitikai könyvek, folyóiratok, napilapok olvasása, jegyzetelése). Vérrokonainak és menyasszonyának számára látogatási engedély.”

Málnási úgy tekintett Szálasira, mint bárki másra a kezelésre szoruló betegek közül. A különbség az, hogy nem politikus esetében a diagnózis alapján ezt a terápiát végrehajtották volna. Politikus esetében azonban ezt közönséges sértegetésnek tekintik, pedig nem az. A végeredmény ismert. Amennyire ezt utólag meg lehetett állapítani, Málnási szakszerű diagnózist adott Szálasi személyiségéről, és még a terápiát is helyesen állapította meg. A terápia azonban elmaradt, mert ha politikus beteg a pszichéjében, azt nem lehet a politikától eltiltani. Alkalmassági vizsga csak a gépjárművezetésnél van, az ország vezetésénél nincs. Pedig Málnási Szálasiról adott tudományos elemzése teljes mértékben egybevág azokkal a diktátorokról szóló általános megállapításokkal, amelyeket tudományosan később rögzítettek, és amelyeket ma már mindenki ismerhet. Málnási azt is feljegyzi, hogy Szálasi nem közveszélyes addig, amíg ambíciói „a hatalmi erőviszonyok korlátainak medrében érvényesülnek, és hatalma nem korlátlan”. A volt nyilas lélekbúvár azokra a fékekre és ellensúlyokra utalt, amelyeket Orbán Viktor az elmúlt egy év során lebontott, és amelyek a maga idejében már Szálasit sem korlátozták.

Kiemelnénk néhány elemet Szálasi diagnózisából. „Beteges akarnokság, saját énjének túlbecsülése.” Arra készült például, hogy “európaszervezési rendeltetésű ideológiát hoz létre”. Idézem: „úgy hiszi, hogy az ő ideológiája lesz az összes európai népek új világnézete, az európarendezés elvi alapja, ő pedig Európa prófétája. A Kárpát-Duna Nagy Haza Egyesült Földek és Gyepűknek korlátlan hatalmú Duce-ja, nemzetnagya, nádora.” Ez utóbbit mondhatjuk úgy is, hogy Közép-Európa új hatalmi központ lesz. Ezt még Hillary Clintonnak is bejelentette a Nemzeti Ügyek kormányának feje. Málnási úgy diagnosztizálta Szálasit elmekórtani szempontból, hogy „a megalomania periodica (nagyzási téveszmés periodikus elmezavar) és a megalomániás paranoia (nagyzási téveszmés tébolyodottság) vegyes tüneteit mutatja”. Magát kivételes személyiségnek tudja, akinek küldetése van, és aki új korszakot nyit a történelemben. Mondhatnánk, korszakváltást vizionált saját szerepe köré. Ismerős? “E téveszme rabja, magát korrigálni nem tudja” – írta Málnási Szálasiról.

A diktátorokra jellemző paranoia tekintetében leírja, hogy Szálasi minden baj okát kizárólag másokban keresi, saját magában meglátni nem tudja. Ha taktikai helyzetekből nem talál kiutat, kórosan hazudik, még olyan tényeket is letagad, amiket aláírt. Törvénybe ütköző mozgalmi cselekményekre ad utasítást másoknak, melyekért utólag a felelősséget nem vállalja. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy esetleges felelősségre vonás esetén ma azt mondaná Szálasi, hogy “Szijjártó mondta, nem én, az egyéni képviselői indítványokért azok felelnek, akik benyújtották, és akik megszavazták. Kérdezzék Lázárt.” Nem a népért küzd, hanem a hatalomra jutásáért. Ha valaki nem vak eszköz, akkor úgy kezeli, mint a legnagyobb ellenségét. A hűséget, hálát, bajtársiasságot nem ismeri, de minden eszköznek tekintett embertől megköveteli – szól a diagnózis.

Továbbá: „párthíveitől engedelmességet, csodálatot követel, és minden olyan személyiségre, aki vele az élvonalban küzd, és a szerepét veszélyezteti, lecsap, határtalanul féltékeny, és minden lehetséges eszközzel küzd ellene. Ezért kellett mozgalma vezetői garnitúráját, minden erős személyiségét kitessékelni, eltávolítani.” Aki előtt az álarca összetörik, az előtt gyámoltalanná válik. Azt az embert üldözni kezdi, kinevezi ellenségnek, ügynöknek, árulónak. Arra az egy-két emberre támaszkodik, akikre kezdettől fogva nem volt féltékeny, és azok hízelgő tanácsait vakon követi. Ellentmondást nem tűr. “Egy személyhez tapadt hitbuzgalmi egyesület lett a pártjából” – olvasható az elemzésben.

A félreértések elkerülése végett közöljük, hogy a fentiek Málnási Ödön Szálasi Ferencről készült diagnózisából származó szó szerinti idézetek. A Fideszben és a Jobbikban soha nem dolgoztunk, a belső viszonyokat nem ismerjük. De ha valaki ráismer valakire, az nem a véletlen műve. Ezek az ismérvek ugyanis a (skizofrén) paranoia betegségének általános tüneteivel megegyeznek.

A diktátor háborgó lelke

Diktátorok általában a szervezett bűnözésben, a politikai pártokban, a családban és az egyházakban jelennek meg. Mindig olyan helyen, ahol nekik kiszolgáltatott emberek vannak. A legtöbb diktátor egyesíti magában ezeket a tulajdonságokat, egy pártvezető egy személyben maffiafőnök és lelkész-prédikátor is, aki a családját is terrorizálja. Ahogyan egy lelkész-prédikátor is sokszor úgy vezeti a gyülekezetét, mint egy pártelnök és egy maffiafőnök keveréke. A maffiafőnököknél sincs vallásosabb ember, és politikai hatalmat is építenek. A közös nevező az, hogy ugyanabban a betegségben szenvednek. A skizofrén paranoia a leggyakoribb oka annak, hogy valaki diktátorrá válik.

A paranoia alapja a bizalmatlanság, a támadástól, a megszégyenüléstől való félelem. A kiszolgáltatottság elkerülése végett a paranoiás ember arra törekszik, hogy mindent és mindenkit kontroll alatt tartson. A paranoia megaláztatásból vagy hátrányos társadalmi helyzetből fakad, hátterében kisebbrendűségi érzés húzódik meg. A paranoiás mindenkiben veszélyt lát, ezért van szüksége arra, hogy elnyomja a környezetét, és minden erejével azért küzd, hogy paranoiás félelmeit legyőzve, bizonyítsa saját nagyságát és kiválóságát. Ez a kompenzáció repíti minden közösség élére. A diktátorok többsége átél egy olyan fokú kudarcot, megaláztatást, mellőztetést, amit nem tud feldolgozni. Amikor helyzetbe kerül, ezt a frusztrációját és sérülését próbálja legyőzni.

A tudományos leírás szerint „a paranoidok állandóan lesik, vizslatják környezetüket, örökösen résen vannak, lelepleznek, semmi jót nem tételeznek fel embertársaikról. Az állandóan védekező, ennél fogva támadásra kész alapállás behatárolja az érzelmi kapcsolatokat, nem tesz lehetővé intim kötődést. Soha senkiben nem bíznak meg teljesen, még a legközvetlenebb családtagban sem. Akár van veszély, akár nincs, ők mindig készek a támadás fogadására. Állandó harcban állnak. Soha nem lazítanak, éberen figyelnek, és megfigyelnek minden apró mozzanatot, melyek képzeletükben ellenséges tartalommal telítődnek. Örökös feszültségük megmérgezi emberi kapcsolataikat; ingerültség, kötözködés, kicsinyes ellenségeskedés válik uralkodóvá. Ennek az életstratégiának igen nagy ára van; óvakodnia kell az intimitástól, a meleg érzésektől, a bizalom teli emberi kapcsolatoktól. Ez csak úgy érhető el, ha önmagából is kiirt minden lágyságot, játékosságot, empátiát, együttérzési hajlandóságot. A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember kemény, merev, érzéketlen, mogorva, mert csak így tudja megvédeni magát az emóciók csapdájától. Jellegzetes megnyilvánulása a gőg, az oktalan büszkeség, saját kiválóságába vetett hit, ami független a tapasztalattól. Kudarcaiért mindig a külvilágot okolja, soha nem ismeri el, hogy valamiben hibázott.

Ez a felelősségelhárító attitűd minden megnyilvánulásban tetten érhető, képtelen feladni, korrigálni, belátni, kompromisszumot kötni, mert a legkisebb engedmény is a legyőzöttség érzését kelti benne. A tapasztalat nem befolyásolja, nincs benne kétely, önkritika, nincs szüksége társra, szövetségesre, nem is képes együttműködésre, mindez számára a gyengeség jele, ami függetlenségét veszélyezteti. Ügyesen kerüli azokat a helyzeteket, amelyekben megkérdőjeleződhetne személyes kiválósága, “különleges” státuszra törekszik, a nyílt versengést kerüli. Ha egy náluk hatalmasabb erővel kerülnek szembe, és nem tudnak kitérni, szélsőségesen szorongani kezdenek. Feszültségüket dühös vádaskodásban, rejtett vagy nyílt agresszióban vezetik le. Összeesküvést, támadást, ártó szándékot sejtenek az események láncolatában, ami fokozott védekezésre, illetve támadásra készteti őket. Az ok-okozati láncolat összefűzése önkényes, esetenként pszichotikus formát is ölthet. A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember valóságérzékelése hamis, kapcsolatai őszintétlenek. Örökös gyanakvása azt eredményezi, hogy valóban becsapják, de legalább is “megkímélik az igazságtól”. A diktátorok, illetve diktátor hajlamú emberek igen gyakran jellemezhetők ezekkel a vonásokkal. Harciasságuk, ellenségességük, omnipotenciájuk, dölyfösségük nagyon is sérülékeny ént takar, melyet alapjaiban veszélyeztet minden emocionális közelség. Ha összeomlik ez a védekezési stratégia, fenyegetettnek, megtámadottnak érzik magukat, felszínre kerülnek a patológiás, esetenként pszichotikus tünetek. Az állandó feszültség következtében fokozódik a beteg veszélyeztetettségi érzése, és szorongásos roham, pánik uralkodik el rajta. Egy idő után kiszámíthatatlanná, ön- és közveszélyessé válhat.” A félreértések elkerülése végett, ez nem egy konkrét személy jellemzése, hanem egy orvosi leírás.

A diktátor és az ő környezete

Egy diktátor felismerhető arról, hogy azokat a társait, akikkel együtt indult – attól függően, hogy a diktátor politikai vezető, maffiavezér vagy szektavezér – félreállítja, száműzi vagy megöli. Nem tűr maga mellett olyan személyt, akinek a szava az övével hasonló súllyal esik latba. Vagy olyanokat, akik ismerik korábbi énjét, és emiatt nem misztikus tisztelettel és csodálattal tekintenek rá. A diktátor ilyenkor a fiatalabb generációból, a később csatlakozottak közül szemeli ki közvetlen munkatársait. Olyan embereket választ, akiknek kezdetben megtiszteltetés, hogy a vezért ismerhetik, szolgálhatják, a második- vagy harmadik vonalból az első vonalba emelkedhetnek. A diktátor jó érzékkel választja ki azokat az embereket, akiken látszik a tisztelet és az odaadás, és akik lelke fölött uralkodni képes.

Szakemberek szerint nemcsak a diktátor beteg, hanem azok is, akik kiszolgálják. Ezek az emberek elveszítik a lelki tartásukat, önállóságukat, a diktátortól függ a lelkiállapotuk. Valóságos kiképzésen mennek át, amelynek során a vezér szabályosan idomítja, „betöri” őket, mint egy lovat. Kiirt belőlük minden önállóságot. Szeszélyesen csap le rájuk vagy dicséri meg őket. A kolbász és az ostor módszerével alakítja ki a feltétlen engedelmességet. A munkatársait szolgákká alacsonyítja le, akik a félelem és a rettegés légkörében élnek. Mivel ettől szabadulni szeretnének, lesik a diktátor minden szavát, akaratát, hogy a dicséretét kiérdemeljék. Nemcsak gyenge lelki alkatról, és összetört személyiségről van szó. Ezek az emberek egy idő után betegesen alkalmazkodnak. A diktátor fejével gondolkodnak, átváltoznak, kettős tudatuk alakul ki, kitalálják a vezér gondolatait, elveszítik saját énjüket, az önkontrolljukat, utánozzák a vezér szokásait, a beszédét, hanghordozását, az öltözködését. Szinte belebújnak a diktátor lelkébe a kényszeres hasonulás során, majdnem eggyé válnak vele, és a vezér ezt várja tőlük. Gátlás és önálló gondolkodás nélküli zombikká, akarat nélküli gépekké válnak, elveszítik az erkölcsi érzéküket, bármire hajlandók. Felfüggesztik a lelkiismeret működését, olyanok, mintha programozva lennének. Nincs olyan hazugság, nincs olyan gazemberség, amivel ne lennének képesek azonosulni, vagy amit a diktátor parancsára ne hajtanának végre. Ezek az emberek életveszélyesek.

Minden diktátornak van legalább néhány ideológiai támasza, közvetlen munkatársa, aki az ő fejével gondolkodik, aki a beteg lelkének szállítja a bizonyítékokat, hogy a vezért valóban üldözik. Bástya elvtársat bizony meg akarják ölni. Egy idő után a diktátor is manipuláció áldozata lesz, mert akkor is azt mondják neki, amit hallani szeretne, ha hazudni kell neki. Környezete kielégíti a paranoiáját. Egy-egy szolga fellázad az ellen, hogy a személyiségét véglegesen összetörjék, és beszélő szerszámot, vakon hívő, megfélemlített és kioperált agyú janicsárt faragjanak belőle. Ezért ő is a száműzöttek közé kerül. És minden diktátornak van egy olyan pénzügyi bizalmasa, aki mindenre képes érte, aki minden titkot ismer, és aki a diktátor fekete pénzügyeit kezeli. Aki teljes lelkével szolgálja, aki a kútba is beugrana érte. Ezeket a prototípusokat minden politikai diktátor, minden maffiafőnök vagy szektavezér környezetében fel lehet ismerni. Ezeket egészítik ki a szolgalelkű végrehajtók. A diktátor nagyon ügyel arra, hogy bizonyos információkat visszatartson, és ezzel lépéselőnyben legyen. A végrehajtók nincsenek a részletekbe beavatva. A siktátor nem bízik meg soha senkiben, hogy magától jól csinál majd valamit. Meggyőződése, hogy csak totális kontroll alatt, és nyomásgyakorlás útján lehet az embereket vezetni.

A diktátor gondoskodik arról, hogy a környezetében mindenkit megalázzon, mindenkit kompromittáljon, lejárasson és bűnrészessé tegyen. Nem véletlen, ahogyan kiosztja a szerepeket, személyre szabva, hogy ki milyen jogellenes, alkotmányellenes törvényt nyújtson be. Senki nem maradhat tiszta. Mindenki kap annyi pénzt is, hogy piszkosnak érezze magát, és ne merjen fellázadni. A diktátor környezetében a félelem az úr. A paranoiás ember kiszámíthatatlan, állandóan készenlétben áll, állandó készenlétet igényel, és soha nem fárad. Az alattvalókat egymással szemben is megosztja, kijátssza, hogy elejét vegye az összeesküvéseknek.

Levél Financial Timesnak

Málnási azon a ponton szakított Szálasival, amikor fel kellett volna adnia a személyiségét, és fenntartás nélkül kellett volna engedelmeskednie a nyilas vezérnek. Málnási azt a levelet már nem írta volna meg a Financial Times-nak, amelyet a cseppet sem műveletlenebb Kovács Zoltán, az Orbán-kormány kommunikációért felelős államtitkára megírt. Egy szakember számára ez a levél csemege: Kovács lelki bedarálásának, „megtörésének” egyik fontos állomása. Kovács Zoltán idomítása most zajlik. Még néhány hasonló aljasságot elkövet, hozzászokik a szemrebbenés nélküli hazudozáshoz, jólesik neki ezért a Főnök dicsérete, elhiszi, hogy a legnagyobb aljasságokkal is valami fontos és jó ügyet szolgál, és elfelejtheti azt az embert, aki ő valaha volt. Egy ilyen primitív levelet egyetlen kormányzati tisztviselő sem küldene el, ha személyisége autonómiáját megőrzi. Egy diktátor néha szándékosan bízza meg olyan feladattal az embereit, amivel égetik magukat. Ezzel teszteli is őket. Ez a fajta szervilizmus már nem egy lojális beosztott szervilizmusa, hanem lelkében agyonterrorizált alattvaló engedelmessége. Egy olyan emberé, aki minden nap reszketve megy a munkahelyére, összerezzen, ha megcsörren a telefonja. A diktátor emberei ugyanis lefelé egymást is ugyanúgy terrorizálják, ahogyan őket felülről. Egy diktátor kiöli mindenkiből az ellenállást, az önálló gondolkodást, gépies végrehajtókká és alattvalókká tesz mindenkit. Akit nem sikerül, azt üldözi.

A vezér feltétel nélküli kiszolgálása borzalmas belső világot és ijesztő jövőt tár elénk. Ez a kör egyre inkább tágul, és a rettegés, a félelem egyre szélesebb rétegeket érint. Ahogyan a pártja működik, úgy fog működni az egész ország. A lelki terror eléri a legalsó társadalmi szinteket is. Minden a vezér jóindulatától függ. Környezetének magatartása a legékesebb bizonyítéka annak, ha valaki diktátor, és elődeihez hasonlóan paranoiában szenved. Ha ez enyhe skizofréniával is párosul, a betegnek nincs betegségtudata. Ezért nem lehet elvárni tőle, hogy felismerje a helyzetét. Csak kívülről állítható meg. Ha erre nem kerül sor, akkor ennek sem lesz jobb vége, mint bármely diktátor ámokfutásának. Azt senki ne várja, hogy egy diktátor uralma következmények nélküli lesz. Hogy a népet kényszermunkára, a fizetésképtelen devizahiteleseket egyfajta gettóba kényszerítik, szintén a paranoia tipikus következménye. Akkor érzi magát biztonságban a vezér, ha népe kiszolgáltatott, önállósága alapjait elveszítette, ha jogfosztott, ha jóléte és szabadsága tőle függ. Ha ő lesz népe atyja és gondviselője. Akkor érzi jól magát, ha az egyén megszűnik, és marad a tömeg. Mussolini fasiszta állama felszámolta az egyént. A “nemzet” (a tömeg) és az állam, élén a Vezérrel – ez a Nemzeti Korporáció Rendszere. Ezért nem szeretik a diktátorok a nem lakájként működő művészetet és az értelmiséget. A művészet és a tudomány a propaganda szolgálatában éll, az ezen kívül eső művészeti és tudományos tevékenység belügyi kérdés.

Utóirat

Jung azt a terápiát javasolta Hitler esetében, hogy ne állítsák meg, mert egy ilyen „belső hang” által vezérelt ember még több kárt okoz, ha nem engedik, hogy végigcsinálja, amit akar. Egy diktátort mindig egy belső hang vezeti, az “inspirációja” és nem a racionális gondolkodás irányítja. A történelem azt igazolta, hogy Jung nagyot tévedett, mert Hitlert bármilyen áron meg kellett volna állítani már az elején. Más kérdés, hogy nem nagyon ismerünk olyan diktátort, akit az elején megállítottak volna. Ha egy diktátornak megengedik a korlátlan hatalom kiépítését, az rendszerint befutja a pályáját. Egy diktátort belülről csak a régi harcostársai állíthatják meg, akikkel együtt kezdett, akik számára nem egy misztikus személy. Ehhez azt kellene belátniuk, hogy nem szenved csorbát az ügy, amit képviselnek, hanem ellenkezőleg. Le kellene győzniük a félelmet, és vállalni, ha bármilyen következménye lesz rájuk nézve, ha szembefordulnak. De akkor is megállítják az ámokfutást, megmentik az országot és a népet egy beteg ember diktatúrájától. Azt is meg kellene érteniük, hogy Orbán megbuktatásával nem jönnek vissza a „kommunisták”, a politikai ellenfeleik. Egyrészt, az a politikai erő, amely nem védte meg a demokráciát a diktatúrától, az betöltötte történelmi szerepét, és ebben a formában kivégezte magát. Mindenki, aki asszisztált hozzá vagy kollaborált a diktatúrával, szintén. A szétvert demokratikus jogrend miatt pedig egy új nemzeti kerekasztalra lesz szükség, amely helyreállítja a jogrendet, felszámolja és egy tollvonással eltörli mindazt, amit a diktatúra alkotott, és új demokratikus választásokat ír ki.

Külföldről csak akkor avatkoznak a folyamatokba, ha Orbán a tüntetők vagy a népe ellen támad fegyverrel. Belső népmozgalom csak akkor várható, ha a „mágia” megszűnik, a hazugság nem működik, a diktátor a nép szemében lelepleződik.

Egy olvasó azt kérdezte egy hozzászólásában, hogy ha az elégedetlenséget erőszakkal elfojtják, mert betiltják a tiltakozás jogát is, akkor nekünk is ellene kell állnunk, barikádokat kell építenünk, kukákat kell gyújtogatnunk?

A válasz: igen. Minél előbb, annál jobb, mert annál kevesebb lesz a veszteség és az áldozat. Nyugodtan lehet barátkozni a gondolattal. Sajnos, ez így szokott lenni, nem lehet megspórolni.

De előbb a tömegpszichózis állapotából ki kell józanodnia a magyar népnek, szembe kell néznie önmagával, az alantas ösztöneivel, amelyekkel megcsalták. Fel kell ismernie, hogy szellemileg a Balkánnál is sötétebb állapotba jutott. Vissza kell nyerniük az egyéneknek a józan eszüket, az értelmüket. A fasiszta, rasszista és náci ideológiákkal, a nacionalista gőggel örökre szakítaniuk kell. Fel kell ismerniük, kivel állnak szemben, és örökre meg kell fogadniuk, hogy azt az utat elhagyják, ami idáig vezetett. Legalább olyan bűnbánatra van szükségük, mint amilyet a németek gyakoroltak. Síráson, megbánáson, sok szenvedésen és végül katarzison kell átesnie a magyar népnek, amikor szakít azokkal az eszmékkel, amelyek ide juttatták. Fel kell hagynia az eddigi mentalitásával és gondolkodásával.

De ez nem mostanában következik be. Nagyon rossz és borzalmas évek jönnek, úgy tűnik, mindenért meg kell fizetni, és a magyaroknak fenékig kell üríteniük ezt a poharat. Másképp nem tudnak megváltozni. Vagy megváltoznak, vagy eltűnnek.

Akkor békés, de határozott tiltakozásokba kell kezdeni, meg kell próbálni kijelölni a határokat, nyomásgyakorlással visszakényszeríteni a diktatúrát a demokratikus keretek közé. Ez már nem fog menni. Ha ezt erőszakkal elfojtják, akkor bármilyen eszközzel meg kell dönteni a diktatúrát. Ezt nem én mondom. Lehet idézni Orbán Viktornak 2006-ban elhangzott nyilatkozatait, és annak szellemében eljárni.

Akkorra már úgyis ugyanúgy egyedül marad, mint Mubarak, akihez talán Isten (nem hívőknek: a sors) keze küldte el, hogy meglássa, hogyan fogja végezni, ha végigmegy azon az úton, amelyiken elindult.

Egy nem hivatalos magánjellegű megjegyzés

Ha egyszer vége lesz ennek a szörnyűségnek, akkor remélem, hogy az új demokratikus rend első dolga lesz betiltani és harminc év börtönnel megfenyegetni az összes rohadék nácit és fasisztát, a náci pártokat, a fasiszta és náci beszédet. Soha többé egyetlen mocsok náci sem fenyegethet egyetlen romát, zsidót, magyart, szlovákot, románt, liberálist, baloldalit, meleget, hideget, vagy bárki emberfiát, nem tagadhatnak ki senkit a nemzetből, nem mondhatják meg, ki a jobb magyar, ki nem, mert ha ezt merészeli, akkor az Orbán-kőbányákban kopácsol ötven évig. Nem masírozhatnak, nem terrorizálhatnak senkit, nem sérthetik mások emberi méltóságát. Azok az anarchista liberálisok, akik a nácik és fasiszták szabad rombolását tartották a demokrácia fokmérőjének, bűnbánattal belátják téveszméik következményeit, örökre visszavonulnak, és befogják végre a szájukat. Az új demokratikus Magyarország pedig a hatalmi ágak megosztására épülő olyan új alkotmányt fogad el, amely garantálja azt, hogy egyetlen elmebeteg paranoiás diktátor se tudja azt újabb fülkeforradalommal megváltoztatni. Addig pedig hirdessük bátran, hogy a Fidesz egy fasiszta párt, a Jobbik egy náci párt, a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy fasiszta diktatúra, mindezek csúcsán pedig egy paranoiában szenvedő diktátor ül. Elnyomhatnak, elvehetik a jogainkat, eltaposhatnak, de a lelkünk, a belső szabadságunk fölött uralkodni nem fognak.

Várjuk a szabadulást.

forrás és szerző : nepszava.com


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.