Oszsza meg másokkal is

A napokban zajlik le az utolsó fázis, amit az egykori tagok érzékelnek a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott megtakarítások állami kézbe vételéből: megkezdődött a befektetések által termelt reálhozamok kifizetése. Emiatt sokaknak jelentős meglepetésben volt részük, vagy azért, mert többet kaptak a tervezettnél, vagy azért, mert kevesebbet. De valamennyi hozamot, ha minimálist is, szinte minden volt pénztártag kapott. Miért nincs a változatos összegekben valójában semmi meglepő, és mit érdemes tudni, ha nem akarunk bedőlni a nyugdíjpénztárak körüli propagandisztikus nyilatkozatoknak?
 

Érdemes rögtön azt tisztázni, hogy mi maga a reálhozam: egyszerűen megfogalmazva az a nyereség, amit a befektetés a költségek és az infláció (vagyis a pénz értékének, vásárlóerejének csökkenése) számba vétele után, ezeken felül termelt. Tehát a tévhitekkel, rémhírekkel és hasonlókkal ellentétben a reálhozam nem az, ami megmaradt a befizetett pénzből, nem. A befizetett pénz nagy részét, a felhalmozott tőkét elvitte az állam. Továbbá nem a reálhozam lett volna a majdani nyugdíj sem. A nyugdíj fedezetéül is a teljes félretett pénz szolgált, ezt folyósították volna később kidolgozandó szabályok szerin, feltehetően járadékként, vagy akár egy összegben.

A reálhozam megléte tehát azt jelenti: a magánpénztárban őrzött pénz megőrizte vásárlóerejét, nem vesztett értékéből, jobban jártunk vele, mintha a párnahuzatban gyűrögettük volna a húszezreseket. Ez kétségbevonhatatlan tény, az előbbi definíciókból világosan következik. Szó sincs tehát arról, hogy a magánnyugdíj-rendszerben "eltőzsdézték" volna a megtakarításokat. Mindeközben az állami nyugdíjrendszer leginkább adósságot termelt a befizetőknek.

Akkor miért kaptak mégis sokan kevés, vagy általuk kevésnek tartott reálhozamot? Hát a legelső valószínű ok, hogy a befizetett tőke sem volt olyan rettentő nagy. A nyugdíjcélú közterheknek csak egy kisebb, maximált része került a kötelező magánpénztári rendszerbe, a jóval több pénz így is a semmilyen hozamot nem garantáló állami pillérbe került. Kisebb tőke pedig kisebb kamatot ad. Ráadásul a magyar gazdaság sajátossága, hogy komplett szektorok dolgoznak szinte teljesen feketén, legálisan maximum a minimálbérre bejelentett dolgozókkal. Az ezek után a jövedelmek után megfizetett nyugdíjpénztári tagdíj nyilván nem fog az adózatlan jövedelmekkel összemérhető felhalmozást, hozamokat generálni.

A második ok, hogy a nyugdíj-megtakarítások céljai között sokkal hangsúlyosabban szerepel a kockázat-kerülés, mint más befektetési formáknál. Márpedig az is világos, hogy kiemelkedő hozamot csak a kiemelkedően kockázatos befektetések tudnak hozni. Ezt Magyarországon nagyon sokan saját kárukon tanulták meg, amikor több mint 50 százalékos megtérüléssel kecsegtető ingatlanalapokba és hasonlókba fektették vagyonukat, amiből aztán semmit nem láttak viszont.

A magyar rendszerben a kockázatmentességet az állami szabályozás úgy látta a legjobban teljesülni, ha a pénztárakat nagy mennyiségű állampapír vásárlására kötelezi, főleg a nyugdíjkorhatárhoz közeli tagok portfólióiban. Vagyis látszólag a magyar állam a magyar állam kockázatmentes magatartásában bízott a leginkább, ez nem tűnt nagyon jó ötletnek már akkor sem. Valójában persze a magánpénztárak államkötvény-vásárlásra kényszerítésével csökkenthető volt a hagyományos nyugdíjrendszerben keletkező hiány.

Azonban a kibocsátónak, vagyis a magyar államnak mi az érdeke az állampapírokkal kapcsolatban (amelyek az állam által felvett hitelt testesítik meg)? Nyilván az, hogy a lehető legkevesebb kamatot kelljen fizetni, a lehető legolcsóbban jusson az állam kölcsönhöz. Ráadásul a visszaváltáskor elvégzendő hozamszámolás szabályait is az állam diktálta - az az állam, amelyik a minél nagyobb bevételben volt érdekelt. (A pénzügyi válság idején a magyar állampapírok persze kiemelt kamatot biztosítottak - különben senki nem vette volna meg őket, és finanszírozhatatlanná vált volna az ország, de ez inkább kivétel, mint szabály.)

Harmadrészt drasztikus különbségek voltak pénztárak és portfóliók között, részben az előbbiek miatt, részben a pénztárak eltérő befektetési eredményei, működési költségei miatt. Ezekről persze az évente egyszer megküldött összegzésen kívül a pénztárak nemigen tájékoztattak, a tagok pedig nemigen igyekeztek tájékozódni.

Negyedrészt az sem mindegy, ki milyen gazdasági körülmények között kezdett a felhalmozásba. Aki pénze nagyobb részét jó tőzsdeindexek mellett fektette be, az a válság idején vesztett, majd visszakapaszkodott. Aki viszont szerencsés volt, és épp a tőzsdék valamelyik mélypontján kezdett megtakarítani, jól járhatott.

A reálhozam tehát pénztárválasztástól, állami szabályozástól és némiképp a szerencsétől is függő tényező, az azonban nehezen vonható kétségbe, hogy a magánpénztárak még ilyen körülmények közt is minimum megőrizték a befektetett vagyon értékén. Azt pedig mindenki döntse el saját maga, hogy megérte-e ezt feláldozni a folyó kiadások hiányának fedezésére, a semmi biztosat nem ígérő állami rendszer fenntartására, az államnak kétes stratégiai hasznot hozó befektetésekre.

forrás és szerző : komment.hu / Tallián Miklós


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.