A kitelepítés hatvanadik évfordulójára az ország több pontján konferenciákon idézik fel az egykori eseményeket, megkoszorúzzák az áldozatok emlékműveit. A XIII. századi írásos emlékekben már megörökített Mikófalva idén harmadszor koszorúzott az egykori kitelepítettekkel. Az országban elsőként 2009-ben a Bükk hegységben fekvő falu egyik legszebb terén fekete gránitból emlékművet állítottak a következő szöveggel: "A kommunista diktatúra által 1951-53 között jog- és tulajdonvesztést elszenvedett, Mikófalvára kitelepített 31 budapesti család, 78 fő állíttatta hálából az isteni gondviselésért, a befogadó falura és a 17 mikófalvi családra emlékezve."
 

Csomagolni 24 óra alatt

Az Eger patak partján fekvő, hegykoszorúval övezett, ma is feltűnően rendezett település 1951-ben kulákfalunak számított, ahol módos gazdák, többségükben Kovácsok és Kelemenek, dolgoztak népes családjukkal éjt nappallá téve. Gyarapodásukat nagyobb házak, melléképületek jelezték. Az új hatalom '51-ben úgy gondolta, véget vet a fényűzésnek, s kiadta az utasítást, húzódjanak össze. Volt, akihez rögtön három családot költöztettek be, így maguk a nyári konyhába kényszerültek. A fővárosi "burzsujokat" csak megtűrni kell, azok majd élnek, ahogy tudnak, végtére is van a környéken munka, lehet követ törni, fát vágni, aratni - gondolhatták. A hatóságok felügyelnek a rendre, a pestiek nem hagyhatják el a települést, figyelik leveleiket, ritkán érkező csomagjaikat. Semmiféle bútorra nincs szükségük, hiszen egy álló napon át készülődhettek a nagy útra. Hogy mit lehetett 24 óra alatt becsomagolni? Csak azt, ami otthon van, ágyneműt, néhány edényt, öltönyöket, kosztümöket, városi cipőket.
 

Rudas Pál, az Angol-Magyar Bank igazgatója hároméves kislányával érkezett, mert felesége az utazásra kijelölt időpontban koraszülött ikerfiúknak adott életet. A kisfiúkat életük kockázatásával óvták, dugdosták Budapesten a Szabolcs utcai kórház orvosai és nővérei, így ők utóbb, két hónaposan jelentkeztek édesanyjukkal Mikófalván. Az apát nem engedték fel Pestre, hogy segítsen leköltözni, annyit azonban sikerült elintéznie, hogy a kibővült családot befogadja egy nagyszerű asszony, önként, merő szívjóságból. A gyerekeket így távol lehetett tartani a tüdőbeteg nagynénitől. A jótét lélek, a ma már 96 éves Kovács feke Károlyné, Karolin néni nem csak '53-ig segített a családnak. Az ikrek, Pali és Péter 1985-ig minden nyáron egy hónapot nála töltöttek. Nekik Mikófalva maga volt az édenkert. Mivel a szülők soha nem panaszkodtak, a gyerekek nem is tudták, ők mit álltak ki. Hogy az apának túl kellett élnie Mauthausent, aztán az '51- es kisemmizést, hogy otthonukat sosem kapták vissza, hogy a családfenntartó arra kényszerült, raktárosként keresse kenyerét Egerben, hogy a fiait nevelő anyának megözvegyülve kötött ruhákat kellett fabrikálnia, hogy a gyerekek tanulni tudjanak. Az ifjabb Rudas Pál csak felnőttként gondolt bele mindebbe. Ő a budapesti mikófalviak baráti körének egyik oszlopos tagja.

Bankvezértől a táblabíróig
 

A lelke pedig Voloncs Gáborné Haidekker Andrea, aki férje segítségével sok-sok munkával négy éve felkutatta a még élő budapesti mikófalviakat. Sem a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, sem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, sem az egri megyei levéltár nem kapott pontos listát az érintettekről. Maradt a falu mindentudó helytörténésze, Kovács varga Ildikó, aki lokálpatriótaként gyűjti az adatokat Mikófalva múltjáról. Andrea aztán az adatok birtokában felhívta a sorstársakat, s elmondta nagy tervét: emlékművet kellene állítani a befogadó falunak. Egyeseket meghökkentett az elgondolás, mások lelkesen helyeseltek, és 2009 júliusára a budapesti mikófalviak adományából elkészült az emlékoszlop. Az avatásra megérkeztek az egykori kitelepítettek és gyermekeik, de koszorúztak a befogadók is.

És szépen lassan kibontakoztak a nem mindennapi életpályák: az élőké és a holtaké. Kuncze Géza meghonosította Magyarországon a kosárlabdázást, Haidekker Bertalan bankjogász volt, szegről-végről a német filozófus, Martin Heidegger rokona. Vitéz Mihály önerőből megteremtette a híres Deák (Vitéz) kávéházat, Dárdai Zoltán többszörös magyar bajnok vízilabdázó, később katonaszökevény, munkaszolgálatos, orosz hadifogoly, egykor Horthy Miklós belső körének tagja, Grünbaum Henrik nagykereskedő,a nyilasok üldözöttje, Ungár Győző egykori katonatiszt, recski internált, Ruber József táblabíró,egyetemi tanár, Fa István nyomozó, Juhász Andor ügyvéd, Siklóssy József bankigazgató, Jávor István csendőr százados, Stark Ottó nagykereskedő, Utermark Emil, a Singer Varrógép Rt. nyugalmazott vezérigazgatója, Ruterer József táblabíró és mások. Ezek az emberek 1951-ben minden vagyonukat elveszítették, lakásukat kinézte magának az új hatalom,ugrásra készen vártak a határozatra. A kitelepítettek többsége Budapest II. kerületéből került a Heves megyei faluba.

Soha, sehol, senkinek?

Sztálin halála után a kitoloncoltak Mikófalvát elhagyhatták (Szabad vagyok, szabad! - kiáltozta boldogan a 12 éves Thúry Zsuzsa a Bükk ormainak), de Budapestre nem térhettek vissza. A lassan felnövő gyerekek az iskolai osztálynaplókban megkapták az X-es besorolást, ami hosszú ideig kizárta őket a felsőoktatásból. De tanultak, és mert tehetségesek voltak, 1962 után hárman diplomát is szereztek.
 

Az emlékoszlop-állítás után megfogadták, hogy a jövőben ők segítik Mikófalvát. Idén könyvet adtak ki saját költségükön, Haidekker Andrea és férje, Voloncs Gábor szerkesztésében Embert ültettél a nyakunkra (Kitelepítve Mikófalvára) címmel, melyben nemcsak saját emlékeiket, életüket mesélik el a sorstársak, hanem megszólaltatják a mikófalviakat, az egykori befogadók leszármazottjait, hogy ők is elmondják, hogyan élték meg az 1951-53-as időszakot. A padlássöprés, a kötelező beszolgáltatás, az állandó rendőri zaklatás, a sűrű éhezés ellenére emberek maradtak, félték az Istent, és szerették felebarátaikat.

Kelemen Károly, a falu polgármestere büszke a mikófalviakra, az emberségre, de nem rejti véka alá aggodalmát. Ez a gyönyörű fekvésű, egykor országos hírű település (a később Amerikában nagy karriert befutott filmrendező, Fejős Pál 1922-ben színre állított palóc Passiójátékára 25 ezren zarándokoltak el, köztük miniszterek, püspökök) sorvadásnak indult. A lakosság fogy, idén például egyetlen gyermek születése sem várható. Hiába a szép iskola, ha csak "kölcsöngyerekekkel" lehet fenntartani. A jó nevű néptáncegyüttes vezetője is egri bejáró, az asszonykórus nem fiatalodik. Hogy üdülőfalut kellene varázsolni az egykor földműves és állattartó településből? "Miből? - kérdezi a polgármester. - Itt minden forintot háromszor meg kell nézni, mielőtt kiadnánk. Csak akkor foghatunk bármibe, ha fent is gondolnak majd ránk." A falunapon az asszonyok sütik a híres palóc krumplis laskát meg a molnárkalácsot. A szerény bevétel az önkormányzat szociális alapjába megy. A budapesti mikófalvaiak a szépen fogyó könyv bevételéből segítenek.

Nem szokványos történet - mondja Téglásy Ferenc filmrendező, akinek Soha, sehol, senkinek című, 1988-ban készült filmje elsőként szólt a kitelepítettekről, s amit könnyezve néztek a mikófalvaiak. - Nekem másféle élményeim vannak. Én a tanyavilágban elvadult, gyűlölködő emberekkel találkoztam, amikor szüleimmel kitelepítettek. Nemhogy nem segítettek, hanem megnehezítették nyomorúságos életünket.

Hantó Zsuzsa történész - a kitelepítések hatvanadik évfordulójára angolul is megjelent a Kitiltott családok című munkája -, aki évek óta kutatja a negyvenes-ötvenes évek jogfosztásait, úgy véli, sok helyen segítettek a kitelepítetteken, igaz, ennek nincs nyoma. A mikófalviak példáján felbuzdulva most a mezőberényiek is munkához láttak, ott is lesz emlékmű, könyv. Hogy soha többé ne ismétlődjön meg a múlt, hogy az emberi tisztesség és jóság, ha megkésve is, elnyerje jutalmát.

forrás és szerző : hetivalasz.hu / Osztovits Ágnes


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.