Oszsza meg másokkal is

"Kínaiak leszünk / Rizst eszünk
Meglesz mindenünk"
(Kontroll csoport: Gettó)

Egyik ismerősöm szerint a soros elnökség lezárultával kábé az fog történni, mint a brutális férj családjában, ha letelik a távoltartás; mikor az utolsó hivatalos személy is elhagyta a lakást, a családfő odafordul a gyerekeket magához szorító, megszeppent nejéhez: "no, te ribanc, kinek is panaszkodtál?". A többit el tudják képzelni.

Lehet, hogy így lesz, ám arra is van esély, hogy pontosan fordítva történnek majd a dolgok, és a példánkban a hatóság szerepébe behelyettesíthető unió durvul be. Nem kizárt, hogy az elnöki tisztség jobban védte a kormányt az európai közvéleménytől, mint a magyar társadalmat a kormánytól, és a külföld mindeddig a lehető legudvariasabb formában fejezte ki nemtetszését a magyarországi - khm - események miatt, ám kint alappal érezhetik úgy, hogy a diplomácia legszoftabb nyelvén megfogalmazott bírálatokból a magyar vezetők és nyaloncaik nem fogtak föl semmit.

Legalábbis a nyilatkozatokból az szűrhető le, hogy az Orbán-kormány úgy látja, hogy az egész kontinens el van ragadtatva teljesítményétől. Igaz, hogy az elnökség legjelentősebb eseménye, a Keleti Partnerség csúcstalálkozó elmaradt, de a miniszterelnöktől tudjuk, hogy ez is csak azért, mert meg akarták óvni Budapest népét a fölösleges közlekedési dugóktól. Valószínűleg így volt, de erről nem tudhatunk semmi bizonyosat, mert külügyminiszterünk egész egyszerűen nem hajlandó válaszolni a kellemetlenebb kérdésekre, a mégiscsak beszivárgó nemzetközi kritikákra való reakciót pedig nem tatja tevékenységi körébe tartozónak, ellenben hosszan értekezik arról, hogy micsoda elismerésekben részesült különféle bizottsági meghallgatásokon és négyszemközti tárgyalások alkalmával.

Csodaszép, ahogy hazánk elöljárói mint megfellebbezhetetlen tekintélyre hivatkoznak az európai intézmények és kormányok szokványgratulációira (hogy azok, arról ne nyissunk vitát, szedjük csak elő az ellenzéki Fidesz megnyilvánulásait, amelyekben a szocialista kormányok diplomáciai vállveregetésekre épülő sikerpropagandáját kommentálta - szarügy, ha egy pártnak már van történelme), miközben azt üvöltik a világba, hogy Brüsszel nekünk ne diktáljon.

Ezt, mondjuk, nem teljesen értem. Amennyiben készpénznek vehetjük a kormányfő szavait - márpedig a jüanon kívül mi mást vehetnénk készpénznek, mint a kormányfő szavait -, akkor Brüsszel nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek is diktáljon. "Inog az egész régi, európai építmény" - mondta Orbán a már idézett felszólalásában, miután előkecmergett saját kunyhójának romjai alól, és csak az nem világos, hogy akkor miért az volt a féléves magyar elnökség szlogenje, hogy "Erős Európa". Tudom, nem kell mindent érteni, bár a miniszterelnök azt is mondta, hogy "az unió nem hitkérdés, hanem ész kérdése".

Lehet, hogy nem annak volt szánva, de ez a kijelentés mintegy mellékesen megvilágította, hogy a kormány miért idegenkedik ennyire Brüsszeltől. Ahol az ész az úr, onnét mi menekülünk. Egészen Kínáig.

"Li Taj-po szavai csengnek a fülemben
Én vagyok Li Taj-po
Sajnos nem értek saját kínaiul"
(A.E. Bizottság: Kamikaze)

Tán véletlen időbeli egybeesés, de éppen amikor levonulni készült az európai siserahad, bevonult népes küldöttség élén Ven Csia-pao kínai miniszterelnök, hogy tolmácsolja a kínai dolgozó tömegek és a Kínai Kommunista Párt forró üdvözletét. A magas rangú vendég otthon érezhette magát a kivezényelt, állva tapsoló diákok láttán , vagy a Tibetért tüntetők nem láttán, olyannyira, hogy itt tartózkodása végére szoros szövetséget is kötött meghívóival, bár a BBC-nek nyilatkozva kicsit máshogy tálalta a történteket. Ott - némileg leereszkedően, és fülünknek kevésbé kedves módon - egy nehézségekkel küzdő ország egyoldalú megsegítéséről beszélt.

Ami tény, hogy a két ország vezetője közös sajtótájékoztatóján 12 megállapodás aláírását jelentette be. Ennek egy része puszta szándéknyilatkozat (a kereskedelmi forgalom húszmilliárd dollárra növelése 2015-ig, vagy közép-európai logisztikai közlekedési platform létrehozása hazánkban), más része lehetőségek fölvázolása (egymilliárd eurós hitelkeret a Kínában befektetni akaró magyar cégeknek - az nem teljesen világos, hogy Demján, Csányi, Simicska miként fogja ezt az összeget fölhasználni, mert a kínai fél arra nem vállalt garanciát, hogy odakint is államilag takarítják el az útból a versenytársakat, és arra sem, hogy a kínai esti híradó innentől a CBA-áruházlánc reklámfilmjévé változik), megint más része csekély jelentőséggel bír (150 magyar diák utazik Kínába). Ami lényegesnek tekinthető, hogy Kína részt vállal a magyar államadóság finanszírozásából, oly módon, hogy hajlandó államkötvényt vásárolni - az összegről viszont nem árultak el részleteket.

Bombasztikus kijelentésekhez szokott miniszterelnökünk ezt interpretálta úgy, hogy "új és nagy jelentőségű szövetséget kötöttünk a Kínai Népköztársasággal", aminek alapját az elmúlt hatvan év jelenti, és az, hogy "hasonlóan gondolkodunk a jövőről". Aki ebből, valamint a külsőségeket illető teljes hasonulásból, vagy abból a föltételezésből, hogy egy év tapogatózó megbeszélései során a Nemzeti Együttműködés Rendszerének irányítói beleszerettek Peking módszereibe, valamiféle koncepciót, tudatos értékválasztást olvas ki, az alighanem téved.

Az új kormány keleti nyitását tisztán gazdasági szempontok ihlették, de a miniszterelnök meghazudtolta volna önmagát, ha nem kanyarít hozzá valami mélyebb értelmet is. Így születtek a nyugati civilizáció kifulladásáról és a föltörekvő keleti térségekről szóló elmélkedések. Akik a keleti szél vitorlába fogását egy, a pillanatnyi gondokon túl a szélesebb horizontot is kémlelő, nagyformátumú államférfi megnyilvánulásaként értékelik, azok magyarázzák meg, hogy Orbán Viktor előző kormányzása idején miért hirdetett ugyanilyen meggyőződéssel gyökeresen ellenkező stratégiát. Akkor a visegrádi négyek, továbbá Ausztria és Bajorország részvételével egy közép-európai tömb összekovácsolásán munkálkodott.

Ez az elképzelés se volt kevéssé ambiciózus, a személyes nagyravágyás és némi önértékelési zavar tünetei fedezhetők föl benne, de nem rezonált eleve beteg gondolatokra. Az új orbáni iránymutatás azonban kedveskedik annak az elnyűhetetlen - többnyire (bár nem kizárólagosan) a jobboldalon elszállásolt - nézetnek, amely a "dekadens" Nyugattal szemben a "romlatlan" Kelet felé fordulna. E hangokat az utóbbi években fölerősítette az a teljes tévedésen alapuló irányzat, amely a háború utáni kapitalista, polgári demokratikus társadalmakat gyanús baloldali, liberális teremtményeknek tartja.

"Nem a te tangódat járják már Ferry
az eszkimók rég kihaltak a kínaiak átálltak másra
ezt látjuk mi az ördögre várva"
(Balaton: Tangó)

A jobboldalinak nevezett kormánytöbbség sajtójával és szellemi hátországával együtt enyhén szólva is eklektikus képet mutat, Kína közeli példával élve: olyan, mint ha elveit, partnereit, példaképeit a józsefvárosi piacon turkálta volna össze. A kérdés az, hogy az ebből értelemszerűen következő ellentmondásokat, a korábbiakat folyamatosan meghazudtoló intézkedéseket és nyilatkozatokat meddig lehet gond nélkül letuszkolni a hazai közönség torkán.

Miközben a belterjes, ideológiai keménymag Reagan-szoborállításra gyülekezik, a főnök Lí Peng utódjának gazsulál. A hevesen antikommunista Fidesz elnöke a kínai kommunistákkal köt szövetséget, sőt "büszke is erre az új szövetségre". A magyar külpolitika a nemzeti önrendelkezés jogosságáról szónokol, de egyből átlép a tibeti problémán, ha megszálló erők vesznek egy kis állampapírt, viszont a házi sajtóban továbbra is folyik a kesergés, hogy a világ miként hagyta cserben a hősies magyarokat ’56-ban. Az új éra az alkotmány preambulumában tagadja meg a szocialista rendszerrel való jogfolytonosságot, de a Kínával való együttműködést az elmúlt hatvan év közös múltjára alapozza. A belügyekbe való beavatkozást máskor oly rátartian elutasító kormányzat egy idegen állam kedvéért szolgalelkűen fogdossa össze annak nálunk letelepedett - és tőlünk menedéket kért - ellenzékét. Javában vívjuk az államadóság elleni háborút, amikor is kiáll a vezénylő tábornok, és hatalmas győzelemként jelenti be az újabb hitelfölvételeket.

És, ha ez még nem volna elég, maga az ősellenség fejezi ki elismerését a kínai biznisz nyélbeütéséért és a találkozó lebonyolításáért. A magát demokratikus ellensúlynak gondoló exkormányfő szerint tényleg így kellett fogadni a kínai vezetőket? Tényleg ez volt a megfelelő körítés, és tényleg az elhangzottak voltak a helyes mondatok? A szocialisták vonalvezetése nem kevésbé következetlen, mint a kormányé, és folyamatosan sokat emlegetett pragmatizmusuk csapdájába esnek. Itthon a tekintélyelvű jobboldal elvszerű ellenfeleiként tüntetik föl magukat, de simán alányalnak bármelyik undorító diktatúrának.

Emlékezzünk, három éve az MSZP akadályozta meg a Tibetről szóló országgyűlési határozat elfogadását, elismerve, hogy arrafelé tényleg sérülnek az emberi jogok - na, bumm, akkor mi van?! -, de nem szabad ilyesmikkel megzavarni a kétoldalú kapcsolatokat. De még ennél is van groteszkebb példa. Ha a Fideszhez odaszámítottuk médiáját és annak megnyilvánulásait, akkor a szocikkal is tegyünk így, mert nem más, mint maga Bolgár Gyuri bácsi lépett föl nemrég Kína érdekében. Bolgár Gyuri bácsi az indexes Bede Mártont feddte meg, mert a pekingi olimpia előtt merészelt nyeglén írni, és a fejlődés árnyoldalait sem elhallgatni kínai úti jegyzetében.

Jól van, jól van. Amennyiben az MSZP-nek és Bolgár Gyuri bácsinak nem szúrja a szemét a rendszer Kínában, akkor ne zavarja őket itthon sem. Csak majd ne csodálkozzanak, ha a magyar sajtó is pont úgy fog kinézni, mint a Zsenmin Zsipao, és ha néhanapján nyom nélkül eltűnik egy-egy ellenzéki politikus.

"Tudja jól a kínai Kínai kormány
Mit akarok, engem akar"
(Trabant: A kínai kormány)

Természetesen nem azzal van baj, hogy Magyarország szóba áll a Kínai Népköztársasággal, és még csak azzal sem, hogy üzletel vele. Igazság szerint ráadásul nem is üzletel vele, vagy ha igen, akkor a végső elkeseredésében a Providenthez forduló kisnyugdíjast is üzletfélnek kell tekinteni. Mi egyelőre csak hitelt veszünk föl. A gondok itt kezdődnek.

Nem ártana tisztában lenni azzal, hogy mire akarjuk használni ezt a pénzt, mennyire válunk kiszolgáltatottá, s hogy egyáltalán van-e sejtésünk arról, hogy kinek is. Kínáról ugyanis változatlanul keveset tudunk, jövőjéről még kevesebbet. Adja magát, hogy a válság gyötörte Nyugattal szembeállítsuk a feltörekvő ázsiai hatalmat, ám ebben az esetben sok-sok évtizedes piacgazdaságokat hasonlítunk össze egy világra nyitó ország növekedési periódusával. Nyilván nem lehet százszázalékosan megjósolni, hogy ennek az időszaknak mi lesz a vége, ám Kína jó eséllyel ugyanazt a lufit fújja, amely máshol és máskor nemegyszer kipukkadt már, jelentős válságokat okozva. A kínai gazdaság növekedésének felét beruházások adják, amelyek önmagukban alig térülnek meg, ám újabb és újabb beruházásokat ösztönöznek. A folyamatos növekedési kényszer, és az, hogy a kínai gazdaság méretéhez képest a belső fizetőképes kereslet kicsi (a belső fogyasztás alig egyharmada a GDP-nek), azt eredményezi, hogy Kínának rendszeresen pénzkihelyezésre van szüksége. Másoknál rugalmasabb feltételekkel is hajlandó hitelt folyósítani, és minden különösebb ösztökélés nélkül felvásárló az állampapírpiacon. Magyarország egyszer már nagyon megjárta egy hasonló szituációban. A hetvenes években a svájci bankokban mocorgó olajdollárok csábítása nagyban hozzájárult eladósodásunkhoz.

Mindezt illene figyelembe venni, és azt is, hogy a kínai fejlődés jelentős részben az emberi munkaerő és a természet kizsigerelésén alapszik. Ám a magyar házigazdákon semmiféle fenntartás nem látszott, sőt az ellenkezője látszott: a kötelező udvariasságon felüli hízelgés. Pedig lehetett volna roppant szívélyes, ám mégis távolságtartó fogadtatásban részesíteni a hazánkba látogató delegációt. Amennyiben van olyan portékánk, amelyik kell a kínaiaknak, akkor ők éppen ugyanúgy lenyeltek volna néhány érdesebb mondatot, mint ahogy a Nyugat is lenyeli, hogy tömeggyilkosok örököseivel kell jópofizni.

De nincs ilyen portékánk. Amink van, az a pozíciónk, de nem a kereskedelmileg kiaknázható térbeli elhelyezkedésünk - ez a jelen technikai-infrastrukturális körülményei között szinte irreleváns -, hanem a nemzetközi közösségben betöltött szerepünk. A magyar kormány azt találta ki, hogy úgy lazít a pénzügyi függésünkön, hogy áruba bocsátja lojalitását. Nem is állampapírt, hanem téglajegyet árulunk.

"Szedegetem a rizsát. Szedegetem a rizsát.
Ótyi-tyótyi - Ping-pong"
(Ősbikini: Ótyi-tyótyi)

A nyugati szervezetekkel és kormányokkal való kapcsolat hűvösre fordulását és a kínaiakkal való barátkozást együtt kell értékelni. Kína pénzéért cserébe valóban nem vár el olyasmiket, amiket a Nyugat minimális feltételként támaszt. Az Orbán-rendszer ez utóbbi kötöttségektől akar szabadulni, és ennek semmi köze a nemzeti szuverenitáshoz; a kurucos függetlenségi eszmefuttatás csupán belső használatra szánt rizsa, mellébeszélés.

A kormánynak nem a külső korlátokkal van baja, hanem a korlátokkal általában. Ezért küld harcias üzeneteket szövetségeseinknek, és ezért kell az IMF-kölcsönnél nagyobb terhet jelentő kötvényt kibocsátani - és ezért kell a külföldi kritikákat elviselni. A hazai elemzőkkel ellentétben kint ugyanis látják, hogy mi történik, a magyar kormány tevékenységét egészében vizsgálják, és nem ragadnak le egy-egy - önmagában talán még magyarázható - lépésnél.

Márpedig azt az unió nem fogja tűrni, hogy egyik tagállamában korlátlan hatalommal bíró kormány működjön. Természetesen Magyarország azt csinál, amit akar, azzal üzletel és olyan feltételek mellett, ahogy jónak látja, úgy számolhatja föl a hatalommegosztásra épülő rendet, ahogy bírja, de nem áltathatja magát azzal, hogy ennek nem lesz meg a következménye.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Hont András


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.