Oszsza meg másokkal is

A kommunista Szovjetunió magyarországi befolyása 1991. június 19-én szimbolikusan is véget ért, amikor az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy fekete Volgájával elhagyta az országot. Majdnem pontosan húsz évvel később, 2011. június 24-én repülőgépen Budapestre érkezett Ven Csia-pao kínai miniszterelnök és delegációja. Könnyen lehet, hogy ezt a dátumot a történelemkönyvek a kommunista Kína magyarországi hatalmi befolyásának kezdeteként fogják majd feljegyezni.

A magyar kormány úgy fogadta a kínaiak küldöttségét, ahogyan utoljára talán tényleg csak a szovjetekét: nemcsak Budapest hídjaira vonták fel - ahogyan ilyenkor szokás - a vörös lobogót, de a magyar hatóságok - a gyanú szerint a jogállami kereteken túllépve - arról is gondoskodtak, hogy a fontos látogatók csakis kínai zászlókkal találkozhassanak, tibetiekkel még véletlenül sem. Míg pár hónappal ezelőtt az akkor még csak készülő új alkotmány tervezete arról beszélt, hogy az 1956-os forradalom halálra sebezte a világkommunizmust, addig a világkommunizmus követének látogatásán a magyar kormány mindent megtett azért, hogy még csak egy barátságtalan kommunizmus- és Kína-ellenes zászlólengetésre se kerülhessen sor.

Az eredmény meg is lett, a kommunista állam az ígéretek szerint a magyar állampapírokból is vásárol egy "bizonyos összeget", melynek nagyságáról egyelőre annyit tudunk, hogy a magyar kormányfő szerint ez az üzlet "óriási biztonságot ad", "történelmi segítséget" jelent és vele "eltűnik az ország finanszírozásának középtávú bizonytalansága". A világkommunizmus halálra sebzéséről szóló kinyilatkoztatásról (amely a végleges alkotmányszövegbe nem került be), majd a pár hónappal később bejelentett kínai államadósság-felvásárlásról óhatatlanul Hofi Géza régi poénja jut az ember eszébe: "Haldokló kapitalizmus, nahát... Azért nagy francok vagyunk mi! Kölcsönkérni egy haldoklótól!"

A baj csak az, hogy a mostani magyar kormány cinizmusa bizonyos szempontból rosszabb, mint amit a Hofi-vicc megörökít. A Kádár-rendszer ugyanis a nyugati hitelek felvételekor nem adta fel saját elveit: bár valóban kölcsönkért a haldokló kapitalizmustól, mégsem mondta azt, hogy a kapitalizmus nem haldoklik, nem adta fel a szocializmus felsőbbrendűségébe vetett hitét. Orbán Viktor és a magyar kormány azonban a kínai üzlet érdekében két nap alatt gyakorlatilag mindent megtagadott, amit ő és pártja 1988 óta vallott.

"Erős alapokra van szükség, de ezek az alapok már léteznek a két ország közt. Az elmúlt hatvan év és az, hogy hasonlóan gondolkodunk a jövőről, csak megerősítette ezeket.(...) Mi azt kívánjuk Kínának, folytassa azt a politikát, amivel fantasztikus sikereket ért el az elmúlt évtizedekben." - a jóízlés és a szervilizmus határát súroló nyilatkozatok alapján mintha hirtelen elfelejtették volna, hogy a kínai állam ugyanannak az ideológiának a nevében nyomja el a kínai népet, üldözi és lehetetleníti el az ellenzéket, amelynek a nevében a magyarországi diktatúra tette ugyanezt. Lehetséges, hogy a kommunizmus mintegy 100 millió áldozatából 65 milliót produkáló kínai kommunisták módszerei az idők során rengeteget finomodtak, és az is, hogy Ven Csia-pao ottani viszonylatban kifejezetten mérsékelt politikusnak számít. Ám ettől még Kína változatlanul egypártrendszer, kommunista diktatúra. Nem is lehet ezt jobban megfogalmazni, mint ahogyan fideszes tüntetők tették a rendszerváltozáskor: "1953 Berlin, 1956 Budapest, 1968 Prága, 1989 Varsó, 1989 Peking: ugyanaz a cég".

Ez a cég pedig manapság igencsak kibővítette tevékenységi körét, és az államadósságok megvásárlásával valami olyasmit kínál Görögországtól Portugálián át Spanyolországig az euróövezet bajba jutott országainak, mint a bankok a hitelrendező hitellel az egyszeri magyar devizahiteleseknek. A mosolygó ügyintéző gyors és fájdalommentes megoldásról beszél, amivel mindenki jól jár, mint a mesében. A hírek szerint a kínai állampapír-vásárlástól a magyar fél alapvetően azt várja, hogy így majd "a törlesztési árfolyamot nem a piaci mozgások, hanem a kínai-magyar viszony hogyléte határozná meg". Ne firtassuk most, hogyan lehetséges az, hogy a magyar kormány jobban tart a szabad piactól és az azt befolyásoló tényezőktől (köztük elsősorban saját gazdaságpolitikájának következményeitől), mint egy kommunista szuperhatalomtól. Az igazi probléma ugyanis magával az ötlettel van.

Azzal, hogy a magyar gazdaság függjön egy kicsit kevésbé a piaci viszonyoktól és egy kicsit jobban attól, hogy a két ország politikai vezetése mennyire van jóban egymással. Ennek a jó viszonynak a fenntartása ugyanis mind a két félen múlik - ám Kínával ellentétben Magyarországon mégiscsak demokratikus politikai viszonyok uralkodnak, vagyis egy Kína-barát kormányt a választók elviekben bármikor leválthatnak. Tegyük fel, hogy mondjuk egy olyan formáció lesz esélyes Magyarországon a választási győzelemre, amelynek gazdasági programja sértené a kínai érdekeket és az itteni beruházásaikat. Vajon mit szólna ehhez Kína? Milyen eszközöket vetne be érdekeltségei védelmére? Ki vagy mi tudná megakadályozni, hogy olyan eszközöket is alkalmazzon, amelyekkel demokratikus országok vagy nyugati nagyvállalatok nem élhetnek? És végül: a nagy kiárusítás után hogyan szabadulhat majd meg a magyar politika a kínai befolyástól, ha egyszer mégis meggondolná magát, és nem kérne többé ebből a barátságból?

De az üzletnek van egy más természetű politikai ára is: az azonosulás veszélye. Ehhez nem kell a magyar kormánynak sem a kommunizmussal, sem a kínai kultúrával szimpatizálnia; és nem is feltétlenül arról van szó, hogy Kína bármilyen mintát Magyarországra kényszerítene. Az azonosulás elsősorban - a túlzott megfelelni akaráson és mindenféle önigazoláson keresztül - a diktatúrákra jellemző elvtelenség átvételét jelenti. Például rögtön azt, hogy amennyiben csak az a lényeg, hogy minél jobb üzletet kössünk, vagyis nem számít, kivel és hogyan, akkor mondjuk az sem baj, ha az ügy érdekében egy kicsit eltörjük az egyik tibeti tüntető zászlórúdját, a másik zászlóját kicsit megtapossuk, a harmadik, a negyedik és a többi tibetit meg berendeljük a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba. És milyen érdekes az is, hogy a keleti nyitás előző nagy vezéregyénisége, Gyurcsány Ferenc magához képest már-már forró szavakkal méltatta Orbán Viktor új Kína-politikáját, valamint, hogy az ő miniszterelnöksége idején, 2008-ban a magyar rendőrség magas rangú kínai vendégek látogatásakor szintén jogellenesen vett őrizetbe és tartott fogva tiltakozó tibeti menekülteket. Óriási naivitás tehát azt gondolni, hogy egy diktatúrával ugyanúgy lehet üzletelni, mint bárki mással, és hogy nem kell bizonyos áldozatokat meghozni.

"Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet" - A magyar kormányfő a kínai miniszterelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján méltatta, hogy Kínában kötelező iskolai tananyag Petőfi Sándor Szabadság, szerelem című verse és azt állította, aki ezt a verset tanulja, az megérti a magyarokat. Ez lehetséges, de az is biztos, hogy amennyiben a kínaiak nem a magyarokat, hanem a magyar kormányt akarják megérteni, akkor ahhoz egy átköltésre lenne szükség - mondjuk Pénz, szabadság, szerelem címmel.

forrás és szerző : komment.hu / Panyi Szabolcs


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.