Oszsza meg másokkal is

A városvezetés sorra tünteti el a jelenlegi hatalomnak kevéssé tetsző neveket (a Moszkva tértől kezdve Roosevelten át Mónus Illésig, a két világháború közötti szociáldemokrácia legnagyobb teoretikusáig). Szinte érthetetlen, hogy a Petru Groza rakpart hogyan úszhatta meg idáig.

Némelyik döntés akár logikusnak is hathat, más döntéseken azonban a dac, illetve a szándékos provokálás érződik. Az még csak érthető, hogy a Moszkva térnek vissza kívánják adni a Széll Kálmán tér nevet, de aligha hozható érv amellett, hogy mi szükség volt a Roosevelt tér átnevezésére. Anna E. Roosevelt, a néhai elnök unokája most levélben tiltakozott az átnevezés ellen.

Ez a törekvés nyilván érthetetlen számára, hiszen egy olyan országnak az állampolgára, amelyben nem divat az utcák és a terek talmi politikai érdekektől diktált átnevezése. A budapesti városirányítók rosszul ismerik az amerikai mentalitást, ha úgy vélik, ez az ügy legfeljebb csak az egykori elnök hozzátartozóit érinti és érdekli. Az amerikaiak számon tartják, hogyan bánnak külföldön az amerikai történelmi személyiségek emlékezetével.

Vannak országok, nemzetek, amelyek vállalják a történelmüket, minden erényével, hibájával, akár bűnével együtt. Vállalják a konfliktusokat, a vereségeket és az idegen elnyomások időszakát is. Kanadában a québeci parlament homlokzatán egymás mellett áll az angol James Wolfe tábornok és francia ellenfele, Montcalm márki szobra.

A két hadvezér egymás ellen harcolt a 18. században, a hétéves háború észak-amerikai hadszínterén. Most megbékélve tekintenek le az épületről az egykor egymás ellen harcoló angolszász és francia telepesek leszármazottaira. Egyik közösséget sem zavarja a szoborpáros. A kanadai történelem meghamisítása lenne - és persze hatalmas botrány -, ha bármelyikük szerepét megpróbálnák eltüntetni a nemzeti emlékezetből.

Az Egyesült Államokban az egykori Konföderáció számos tábornokának található szobra. Senki nem bántja ezeket, mindenki úgy tekint ezekre az emlékművekre, mint a közös emlékezet helyeire. Robert E. Lee tábornoknak, a Konföderáció egykori főparancsnokának a szobra mai napig áll az egykori Konföderáció fővárosában, Richmondban, számos közintézmény viseli a nevét. El tudjuk képzelni, micsoda ellenállás törne ki az egykori Dél államaiban, ha ezekhez bárki hozzányúlna? De nem is fordul ez meg senkinek a fejében, hiszen egy civilizált nemzet tiszteli a veszteseket.

De jó példa akad a kontinensen is. Helsinkiben ma is áll II. Sándor cár szobra, hiszen Finnország 1809-től 1917-ig az Orosz Birodalom része volt. Bár a 20. századi magyar-orosz ellentét intenzitását nem is lehet összehasonlítani azzal a konfliktussal, amelyik végigkísérte a finnek és az oroszok közös történelmét - a 20. században háromszor keveredtek háborúba egymással -, mégsem akarta senki eltávolítani II. Sándor emlékét.

Más országokban a múlt szépítgetése a divat. Ezekben az országokban az elit fenntartja magának a jogot, hogy kedvére válogasson a történelem személyiségei között. Magyarország a jelek szerint közelebb áll az utóbbiakhoz, mint a kanadai, amerikai és finn példákhoz.

A magyar elitben és a társadalomban nagy a hajlam arra, hogy dicsőségesebb múltat álmodjon magának annál, mint amivel a sors megajándékozta. Ez a törekvés egyszerre felesleges és veszélyes. Felesleges, mert a magyar történelem bővelkedik dicsőséges, szép fejezetekben, semmi szükség arra, hogy utólag próbáljuk a múltunkat "kiegyenesíteni". Ezzel csak azt bizonyítanánk, hogy híján vagyunk az egészséges önbizalomnak, és nem becsüljük eléggé a történelmünket. Veszélyes is ez a törekvés, mert a múlt szépítgetése hamis önértékelés kialakulásához vezethet.

Arról nem is beszélve, hogy a "történelemcsinálók" gyakran a napi politikában szerzett talmi előnyökért és vélt érdekekért áldozzák fel a történelmet. Az újabb és újabb, politikai érdekektől vezérelt múlt-értelmezési kampányok összezavarják a következő generációkat, és a végén nem marad olyan tisztelhető értékünk, amelyik mentes lenne a politikai értelmezésektől.

Ha a kanadai franciáknak semmi bajuk sincsen Wolfe, a finneknek II. Sándor emlékével, és elfogadják ezeket a személyeket, mint a közös emlékezet részeit, akkor miért kell erőltetni a Roosevelt tér megváltoztatását? Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy vannak még reprezentatív terek, utcák, amelyek Széchenyi nevét viselhetnék.

Ha már ilyen átnevezési lázban ég a Főpolgármester Úr, akkor javaslom, hogy a Városligeti Fasor kapja vissza a Vilma királynő útja nevet. Ennek a döntésnek lenne létjogosultsága, hiszen Vilma holland királynő sokat tett a világháború után a magyar gyermekek megsegítéséért.

Ez az átnevezés orvosolna egy méltánytalanságot, és Vilma holland királynő legalább annyira kiérdemelné a magyarok tiszteletét, mint Elvis Presley. Persze, a hazai szélsőjobboldal nem örülne a névváltozásnak, hiszen az, hogy Hollandia felkarolta a szegény magyar gyerekeket, nem illik bele az "egyedül vagyunk" mitológiájába. Mégis, ez a döntés jogos lenne (és nem is irritálna senkit, hiszen a Városliget nem fog megsértődni).

forrás és szerző : Paár Ádám, elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ) / Népszava


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.