Oszsza meg másokkal is

A közvélekedés szerint az energiapiaci cégek, bankok és a multik nem vettek részt arányosan a közteherviselésben, így igazságos, hogy többletterheket ró rájuk a kormány, nem?

- Nagy részük évtizedek óta a legnagyobb adófizetők közé tartozik, így jó ideje nagyobb arányban járultak hozzá a közterhekhez, mint bárki más. A válság hatásait pedig legalább olyan arányban viselték, mint mások, egy-két cég kivételével. Most viszont olyan cégek is a külön-adó hatálya alá kerültek, mint például a gépjármű kiskereskedők, akik kifejezetten a vesztesei voltak a válságnak. A „kollektív megbélyegzésnek" vitatható az alapja és a hatása is.

Mégis osztatlan öröm övezi a nagy cégek megadóztatását. Azért ennyire bank- és multiellenes a magyar lakosság, mert valakik valahol elrontottak valamit?

- Nem elrontották, hanem nem javították meg. A volt szocialista rendszer évtizedeinek ideológiai agymosása gerjeszti a piacgazdasággal szembeni ellenérzéseket, amire a rendszerváltás óta is rájátszik a mindenkori politikai többség. Nem sokan kampányoltak piacbarát választási programmal, akik pedig megpróbálták, hamar elbuktak. A többiek, akik inkább az állami támogatások és ellátások ígéretével igyekeztek szavazatokat szerezni, konzerválták a rossz értelemben vett, államtól való függőséget és a piacellenességet. Aminek egyébként kizárólag a populizmusra hajlamos politikai erők a haszonélvezői. Ha objektíven megnézzük, a kereskedelmi láncok működésében kevéssé mutatható ki extraprofit, sőt, agresszív terjeszkedéseikért sokszor veszteséges gazdálkodással fizettek, miközben a haszonélvezők kizárólag azok a fogyasztók voltak, akik most örömmel veszik a láncok megadóztatását, és észre sem veszik, hogy emiatt végső soron az általuk fizetett árak fognak emelkedni.

De a pénzügyi szektorban sem a legnagyobb bankok alkalmazták a fogyasztókkal szemben az „arcátlan szerződéses" technikákat, hanem a kisebb pénzügyi vállalkozások. Az energiapiaci szereplők pedig évekig fizették annak az árát, hogy egyes politikai pártok a lakossági gázár mesterséges alacsonyan tartásából igyekeztek tőkét kovácsolni.

Ha praktikusan nézzük: egy súlyos megszorítás a kormány azonnali népszerűségvesztését okozná, az is, ha fenekestül felforgatná a társadalmi ellátórendszerek működését - s elfogyhatna a felhatalmazás, ami a későbbi (egyébként beígért) átalakításokhoz elengedhetetlenül szükséges. Ez jobb stratégia, mint a mindent felforgatni akaró reformdüh?

- Kevés durvább megszorítást tudok elképzelni, mint az évtizede összegyűjtött nyugdíjcélú megtakarítások besöprését és felélését néhány év alatt. Sokan az intézkedéseket még mindig inkább a bejelentéskor használt jelzős szerkezetek alapján ítélik meg, s nem gondolkodnak el azok valós tartalmán. A rendszerváltás óta nem került sor az egyéni megtakarítás ilyen mértékű elvonására, s ezen az sem változtat, ha a kormány kommunikációs előnyét kihasználva ezt még sokak előtt el tudja fedni. Egyébként sem gondolom, hogy a megfelelően elmagyarázott és bemutatott takarékossági intézkedéseket ne lenne képes megérteni a lakosság.

A 2009 tavaszán bejelentett lépések például emelték az akkori kormány népszerűségét, s ezt a növekvő szimpátiát csak a korábbi időszakból előkerülő korrupciós botrányokra alapozó ellenzéki kampány állította meg. Szemben az akkori kormány lehetőségeivel, most lett volna valós társadalmi felhatalmazás a reformokhoz. A halogatás és a burkolt, de előbb-utóbb úgyis lelepleződő megszorítás tényleges reformok nélkül szerintem totálisan hibás politikai taktika. Szóval, egeret sem szültek a hegyek. A lakossági anyagi javakat érintő megszorításban viszont a jelenlegi intézkedések még dönthetnek rekordot.

Úgy fogalmazott korábban, hogy „nehéz volt összeszedni" a költségvetésből a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó tényeket és számokat. Direkt eldugták, vagy nincs koncepció a folytatásra?

- A törvényből az olvasható ki, hogy a magán-nyugdíjpénztári befizetések tizennégy havi befagyasztásán túl a visszalépők által behozott vagyontömegből is költ majd az állam. A tervek szerint létrehoznak egy külön alapot, s ennek befizetéseit számolják el bevételként - ez az alap viszont egyáltalán nem szerepel a költségvetésben. Önmagában kérdés, hogy uniós statisztikákban működhet-e a modell, a legnagyobb bizonytalanságot mégis az okozza, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárba befizetők kilencven százalékának visszalépésével számol. Ami azért kétesélyes.

Nyilván be lehet vetni olyan ösztönzőket, melyek hatására ez már nem lesz kérdés.

- De az igen, hogy mennyire tudatosak az emberek, mennyire mérik föl, hogy saját megtakarításaikat egy meglehetősen bizonytalan ígéretért cserélnék el. Most a költségvetés nem ennek a kilencven százaléknak a teljes vagyonát számolja el bevételként, hanem csak egy részét. Feltételezem, hogy a többit a következő években emelné vissza.

Ez a költségvetésen kívüli szerv egy újabb, „közösebb" magánnyugdíjpénztár alapítását jelentheti?

- Egy állami tulajdonú pénztárét. De nem tudom azt sem, hogy készen vannak-e már a részletes elképzelések, és nem akarják közölni, vagy nincsenek, és ezért nem szerepel a törvényben. A választ most az olvasó fantáziájára bízza a törvény.

A stabilitás fenntartásának érdekében feléljük az eddigi megtakarításokat?

- Olyan ez, mint a békekölcsön, amikor elkérték az emberek megtakarításait annak fejében, hogy ebből majd jó gazdaságpolitikát csinálnak, amiből a végén a kölcsön mind visszajár, már ha hiszünk még az ilyen ígéreteknek. A magán-nyugdíjpénztári számlán most ott van az a pénz, amit elkér az állam, s cserébe megígéri, hogy tíz-húsz év múlva jó megélhetést biztosít. Valamiből.

Messziről nézve követi a kampányígéreteket a költségvetési törvény. Így még kevésbé érthető, hogy az egyik leghangosabban támogatott réteg, a devizahitelesek miért estek ki a pikszisből.

- Két koncepció hangzott el: az egyik a devizahitel forintra váltása, a másik egy nemzeti eszközkezelő létrehozása, ami minden bajba jutott devizahitelesnek segít. Azt mindig is tudtuk, hogy ezek finanszírozhatatlan elképzelések. Ráadásul a mi kormányunk sem lövöldözött vaktában, minden lehetőséget végigszámoltunk, az eszközkezelőt éppen úgy, mint a devizahitelek forintra váltását, sőt egyébként azt is, mi lenne a következménye annak, ha a magán-nyugdíjpénztári vagyon visszakerülne az államhoz.

Ez utóbbi eredménye?

- 2015-ig pozitív lenne a szaldója, utána viszont hihetetlen lyukakat üt a büdzsén. A devizahitelek forintra váltása is kezelhetetlen mértékű költséget jelentett volna.

Mekkorát?

- Attól függ, milyen konstrukciót választunk. Több száz, akár ezermilliárdos tételt is, attól függően, hogy a lakossággal, a bankokkal vagy a költségvetéssel számoltatjuk el a veszteség egy részét. Nagyságrendileg ekkora a költsége egy olyan eszközkezelőnek is, amely minden plusztehertől igyekszik megszabadítani a lakosságot. Egyszerűen képtelen finanszírozni a költségvetés olyasfajta intézkedést, ami széles tömegeknek okozna érezhető könnyebbséget, ilyen célokra még békeidőben sincsen elég pénz. Magyarán, ami eszközkezelő címszó alatt működik majd, az nem más, mint ami eddig is történt. A bankok próbálják átütemezni a nehéz helyzetbe került adósok kötelezettségeit, ha nem megy, akkor beléphet egy állami garancia, ami speciel eddig is volt, ha pedig ez sem működik, marad a szociális bérlakásprogram. Az utóbbi szintén működött korábban is, csak eddig önkormányzatok vezényelték le, most lehet, hogy létrejön egy központi szerv. De erről sem láttunk még részletes terveket.

A jelenlegi gazdaságpolitika kedvezményezettjei a magasan kvalifikált, magas jövedelmű rétegek. A nyugdíjasok most nem jutnak jelentős mértékű jövedelemtöbblethez, például nincs beígérve tizenharmadik havi nyugdíj vagy bármilyen más többletjuttatás. Számukra az a stabil rendszer marad, amit mi alakítottunk ki. És a devizahitelesek sem tűnnek ilyen célcsoportnak, habár célzott ígéreteket kaptak bőven, de végül ők is legfeljebb az általános stabilitásból fognak nyerni. Hogy miért ez az értékválasztás, nem az én dolgom megítélni, persze lehet mögé rakni gazdaságpolitikai indoklást.

Kirajzolódik ilyesmi?

- Van olyan gazdaságpolitikai filozófia, ami szerint a magát eltartani képes, sikeres, magasan képzett rétegeket kell kedvezőbb helyzetbe hozni, mert ők tudják magukkal húzni az országot, és még nagyobb növekedést generálni. Le is szögezem gyorsan, hogy nem vagyok az egykulcsos adó ellen, sőt, azok közé tartozom, akik szerint a személyi jövedelemadót ilyen irányba kell elvinni, csak szerintem ez önmagában kevés, a jól kereső réteg egyedül nem fogja kihúzni az országot a bajból. Foglalkozni kell a középosztállyal, a nyugdíjasokkal, a leszakadó rétegekkel, általánosságban a megtakarítási hajlandósággal és az öngondoskodással, a munkáltatók által fizetett közterhekkel és általában a foglalkoztatással. Számos olyan kérdés van, amire nem jutott pénz, energia, figyelem. Az egykulcsos adó tíz problémából egyre ad választ, miközben a többi még rendezésre vár.

Vagy inkább erős gazdasági növekedésre.

- Azt legfeljebb reméli. De az intézkedések összhatása inkább fékező, mint gazdasági növekedést segítő. A költségvetési egyensúlyt igyekszik tartani a kormány, de olyan intézkedésekkel, amelyek nem segítik a versenyképességet.

A kormány gazdaságpolitikusai tagadják, hogy így lenne.

- Biztos, hogy így van. A különadó hatása mi lenne? Inflációt gerjeszt, ami a fogyasztásra költött pénzek értékét csökkenti, visszafogja a beruházásokat, a foglalkoztatást.

De kivezetnék három év alatt, így ezek a folyamatok nem indulnak el.

- Három év alatt már elindulnak. Ráadásul itt is nagy a bizonytalanság, mert ha valaki veszi a fáradságot és kiszámolja, rájön, hogy nem fogja tudni megengedni magának az állam, hogy három év múlva kivezesse ezeket az adókat. Óriási a kérdőjel, hogy mitől lesz olyan nagy a költségvetés mozgástere, hogy megengedhesse magának. Ezzel szemben pedig csak az egykulcsos szja van.

Plusz a társasági adó csökkentése.

- Igen, de az egy viszonylag kis tétel. A hivatalos indoklás szerint viszont az adócsökkentés szüli azt a többletfogyasztást, ami majd megteremti a hazai vállalkozások piacát. Pedig egyszer már megégette magát Magyarország a jövedelemkiáramlással generált többletfogyasztással, erről szólt Medgyessy Péter kormányának száznapos programja. A minimálbér adómentességéből, a béremelésekből nem lett elegendő gazdasági növekedés, mert a lakosság nagyrészt importcikkekre fordította a pluszjövedelmet - hiszen nem volt versenyképes a magyar gazdaság. Az eredmény: lemaradás a régiós növekedési átlagtól, és hozzá rossz fizetési mérleg. És nem hinném, hogy most versenyképesebbek volnánk.

Ráadásul a többletjövedelem most a magasabb jövedelemsávban keletkezik, ahol még tipikusabb, hogy azt hiteltörlesztésre vagy megtakarításra fordítják. Ha mégis fogyasztásra, akkor sem azokat a termékeket és szolgáltatásokat veszik, amit Magyarországon állítanak elő. Szóval nem a magyar mezőgazdaság vagy feldolgozóipar fog lendületbe jönni. Ezért is tartják sokan túlzásnak a háromszázalékos növekedési várakozásokat. Ezt a mérleget legfeljebb olyan nagyberuházások és esetleges működőtőke-beáramlás javíthatja, ami talán annak ellenére sem fog leállni, hogy a kormány ezzel ellentétes ideológiai alapokon nyugvó gazdaságpolitikát kommunikál.

Ez nem pusztán ideológia - más a működési logika. Gondolat, terv, döntés, aztán elfogadtatás. Megelőző egyeztetések nélkül, amire a Fidesz politikusai szerint azért van szükség, nehogy kiherélődjön egy gazdasági csomag a hetekig tartó egyeztetéseken. Ez a hatékony kormányzás, nem?

- Nem hiszem, hogy az egyeztetéseket, vitákat meg lehetne spórolni, ha végiggondolja a társadalmi hatásokat is, és ezekben a végtelenül összetett ügyekben a lehető legkevesebb hibát akarja elkövetni. Egy kisebb szervezet vezetésében is kezelhetetlen kockázatokat okoz, ha a vezető csak a saját feje után megy, és elzárkózik a vitától, hát még egy országéban. Az egyeztetési és kontrollfolyamatok kiiktatása lehet, hogy eleinte a média és a közvélemény számára látványosabbá teszi a kormányzást, s a hatékonyság látszatát kelti, azonban eközben hatványozottá teszi a hibázás lehetőségét és esélyét, így matematikai törvényszerűség, hogy ezek az esélyek az idő előre haladtával be is következnek. Nem jogelméleti kérdés csupán, hogy a demokratikus kontrollfolyamatok korlátozása károkat okoz-e, hanem vezetéstechnikai törvényszerűség.

forrás és szerző : hetek.hu


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.