Oszsza meg másokkal is

„Rettentően érdekes tapasztalatokat lehet szerezni arról, hogyan néz ki a politika alulnézetből. Már most is számtalan olyan üggyel találkoztam, amivel korábban soha; helyi költségvetés, településrendezés, buszmegálló építése, szelektív hulladékgyűjtés, közmunka szervezése stb., pedig a választók szempontjából ezek az igazán fontos kérdések.”

(Török Gábor arról , hogy a négyszáz lelkes Aszófőn képviselővé választották)

„És eddig miről írogattál, hö?”

(Egei-Horváth ugyanerről)

Az elmúlt hetekben hátradőltünk, és mély élvezettel figyeltük, ahogy kommunistázzák az antikommunistákat. A találó címkézés önmagában is elég pimasz, nem kellettek hozzá az olyan kipróbált provokatőrök, mint mi vagyunk. S mindaddig ez rendben is volt, amíg a kommunistázásba be nem szálltak az originál, hamisítatlan kommunisták, és amikor Orbánt Kádárhoz hasonlító véleményekhez odacsatlakozott Aczél Endre is, kezdett az egész kínossá válni. Ettől a perctől ugyanis nem tudható, hogy mindez leprázásnak, vagy dicséretnek számít-e.

Ennek ellenére nem lehet elhallgatni: kedves fideszesek, bár nem akarunk érzékeny lelketekbe tiporni, de ti tényleg kommunisták vagytok. Ezen most már ne vitatkozzunk, ettől még lehettek rendes emberek, de ami tény az tény. (A kommunistának ezúttal nem a kocsmabezárós, hajcsavaros-rikítozós változatát értjük, hanem az effektív pártkádert, meg az ideológiai tüsténkedőt és közönségét. Aki írja a Szabad Nép vezércikket, és aki elhiszi.)

* Az imprlistákkal szemben uszítás, a gazdasági és jogi voluntarizmus, cégek rendkívüli helyzetben állami felügyelet alá vonása, magánjogi viszonyok állam általi és következmények nélküli fölrúgása, a szarunk a külföldre metódusa, a korrekciós lehetőségek kiiktatása – mind-mind a kommunista bevackolódás jellemzői. Izgalmas kísérlet, és ha valahol Ljubljanában vagy a Bahamákon tartózkodnánk, csendben, érdeklődve figyelnénk, hogy sikerül-e mindezt Észak-Koreán kívül is megvalósítani, de sajnos itt élünk. Veletek.

Veletek, akik elhiszitek az összes propagandahantát, és majd jöttök ide kommentekben kajánkodni, hogy az fáj nekünk, hogy a vörös oligarchák kezéből kicsavarják a vagyont, hogy mi igazából pénzéhes, gátlástalan és részvét nélküli tőkések érdekeit védjük. Bedőltök az emfatikus szóáradatnak , amely szerint „az új világrendben felértékelődik a munka, a közérdek és az állam, viszont leértékelődik a spekuláció, a magánérdek és a liberális piaci önszabályozó utópiája”, de nem veszitek észre, hogy az idézett mondatok előjátékát jelentő eseménynél először is az állam mondott csődöt. Képtelen volt megfelelő szabályokat alkotni, és azok végrehajtását ellenőrizni. Egy emberéleteket követelő katasztrófa után hetekkel a különböző szervek még mindig azon vitatkoznak, hogy kinek a feladata lett volna a betartatni a micsodát.

Osztozunk indulataitokban, amely például az alumíniumgyártók cinizmusát látva tör elő, de ettől még nem kívánjuk a tapasztalataink szerint nem kevésbé cinikus és nem kevésbé kapzsi állami tisztviselők kezébe helyezni az életünket, főleg, hogy intézkedéseik lassan kontrolálhatatlanok lesznek. Ki akadályozhatná meg ezentúl, hogy ha egy kormánymögötti „vállalkozónak” megtetszik egy suszter boltja, majd másnap megjelenik ellenőrizni a FŐKÉTÜSZ (aki tudja a rövidítés föloldását, nos, annak most jó), és buherál valamit, majd amikor harmadnap füstmérgezéssel kórházba szállítják a szomszédot, vigyék a cipészt és cipészüzletet?

Ám mindebbe belegondolni fárasztó, s úgy egyáltalán gondolkodni is fárasztó, könnyebb átadni magatokat, drága kommunistáink, a demagógia édes kábításának. Hogy eztán minden máshogy lesz, megszűnik a népek sanyargatása, vége a sarcnak, és a terheket többé nem az emberek cipelik (nyilván más emlősfajok, például a banthák ), ehhez csak le kell kaszálni a kizsákmányolókat, elüldözni a vérszívó külföldieket és forradalmasítani a közgazdaságtant.

Na, ez utóbbihoz nem fér kétség, de némi hiba csúszott a számításba. (Már, ha számításokról a forradalmi közgazdaságtan esetében beszélni lehet.) Ugyanis azt ígérték nektek, hogy azért nem kell több áldozatot vállalni, mert az új kormány beindítja, és fölgyorsítja a gazdasági növekedést. Több munkahelyen több mindent fogunk előállítani, több profitot termelni, így a vállalatok többet, a magánszemélyek pedig többen fognak adót fizetni, ráadásul ennek következtében az utóbbiak közül kevesebbet kell majd eltartani.

Ez a rém egyszerű képlet teszi – elvben – lehetővé azt, hogy a költségvetés kiadási oldalához ne kelljen drasztikusan hozzányúlni. Azonban akad két probléma is. Először is nem elég a gazdaságba pénzt önteni, hanem olyan húzóágazatokat kell találni, amelyek hosszú távon nyereségesek, ellenkező esetben csak a hiányt termeljük újra.

A másik, hogy – ha valahonnan kerül is pénz – mindezt egy válság közepén kéne elindítani. Akkor, amikor az egész világ azon fáradozik, hogy szinten tartsa a gazdaságát, ne hagyja tönkre menni a bankrendszerét, összeomlani a legnagyobb vállalatait, és akkor, amikor Magyarország teljes szektorokra pakol újabb terheket. Igaz, nem a termelőkre, hanem a szolgáltatókra, mert a forradalmi matolcsyzmus szerint az iparban és a mezőgazdaságban nem használnak gázt, áramot, nem vesznek föl hitelt, és nem telefonálnak.

Nem ártana a miniszterelnök jobbkezétől megkérdezni, hogy ebből miként lesznek új munkahelyek, értelmes beruházások. Ez ugyanis egy kifejezetten növekedésellenes csomag, bár, kedves fideszesek, drága kommunistáink, erről titeket nem tájékoztattak, mint ahogy kedvenc lapjaitok azt is elfelejtették lefordítani számotokra, hogy az EU-IMF tárgyalások nem azért szakadtak meg, mert az idegenek kevesellték a népnyúzás mértékét, hanem mert – többek között – nem tartották kielégítőnek a kormány növekedésre vonatkozó terveit.

* Azonban vezetőitek (akik egy sajnálatos baleset következtében a mi vezetőink is, habár a korábbiak hatalomra jutása sem volt kisebb csapás, mint a vörös iszap – a szín mindenesetre stimmel) egyelőre sikerrel kábítanak titeket tartalmukban és stílusukban, no meg színvonalukban az egykori pártértekezleti fölszólalásokra emlékeztető szpícseikkel. A dolgozó népre, annak akaratára, meg a párt heroikus küzdelmére sűrűn hivatkozó szónoklatokból egy nagyívű, ambiciózus gazdaságpolitika képe bontakozik ki, és ezt erősítik a kutató-, elemző- és elmegyógyintézetek hivatásos magyarázóinak megszólalásai, no meg a közvélemény-kutatók, akik bármilyen nem létező törekvésről kimutatják, hogy a lakosság élénken helyesli azt. (Ebben az írásban először és utoljára fogjuk egyetértőleg idézni Török Gábort, de ez után az önkormányzati választás után a kutatók egy jó időre tényleg befoghatnák a kérdőíveiket.)

A bátor és újszerű kísérlet igazából azt jelenti, hogy a kormány lohol a saját maga által generált események után. Az a vonalvezetés, amelyet a Fidesz hosszú évek óta követ, lehetetlenné tette, hogy kormányon az egyensúlyjavítást helyezzék a középpontba, és forrásokat a kiadások átalakításával igyekezzenek találni. Megpróbálták tehát föllazítani az Európai Unió által előírt szigorú feltételeket, akár azon az áron is, hogy a magyar gazdaságról a ténylegesnél is sötétebb képet festettek. Ám az EU-t ez nem hatotta meg, így a miniszterelnök kénytelen volt új gazdasági programot hirdetni, olyat, amelyik már a Kósa-Szíjjártó megkonstruált katasztrófa következményeit is enyhíti valamelyest.

Józanésszel várható volt, hogy az Unióval és az IMF-fel folytatott, amúgy is nehéznek ígérkező tárgyalásokon az intézkedéscsomag több elemét is bírálat éri, de a kormány valami miatt akkor szembesült azzal, hogy ha enged legfontosabb partnereinknek, akkor nemcsak a korábbi ígéretekhez, de az új programhoz képest is visszakoznia kell. Ezért inkább borította az asztalt, és meghirdette, hogy tulajdonképpen szabadságharc folyik, majd másfél-két hónapra leállította magát. (Az, hogy a Fidesz csöndben marad, és még Orbán Viktort is hátrébb vonja, kedvezően szokott hatni a párt megítélésére.)

A választás elmúltával azonban rohamosan közeledett az az időpont, amikor meg kellett mondani, hogy miből is áll össze a jövő évi költségvetés. Ráadásul a kormány kényszerpályára helyezte magát, mert a szükséges bevételeket gyakorlatilag hitelfelvétel nélkül kellett előteremtenie. Ugyanis vagy visszasomfordál szégyenszemre az IMF-hez, vagy a piacról vesz föl hitelt – kétszer olyan drágán. A dilemmát végül a már ismertetett módon a válságadók kivetésével oldották föl, úgy, hogy most már jól láthatóan ez a hiánycél tartásához – tehát, a lyukak betömködéséhez – elég. Ezért, hogy a kormánynak maradjon még némi mozgástere, a miniszterelnök egy füst alatt bejelentette a magánnyugdíj-pénztári befizetések 14 hónapos visszatartását. Ezzel az átgondolt és merész koncepció végpontjához érkeztünk.

* Orbán Viktornak céljai részbeni megvalósításához és a kellemetlen politikai következmények elkerüléséhez sikerült ugyanazt a forrást megtalálnia, mint nyolc éve Medgyessynek és még korábban Kádárnak: a jövőt. A pártlapok és hivatásos agitátorok hab- és hírverésével ellentétben még csak nem is az a főkérdés (bár megvan erről is a véleményünk), hogy a magánpénztárak vagy az állam kezeli jobban a megtakarításokat, hanem hogy vannak-e egyáltalán megtakarítások, vagy az összes befizetés megy a felosztó kirovó rendszerbe. Ha az utóbbi történik, akkor rövidtávon talán enyhül a nyugdíjkasszán a nyomás, mivel a 2014 és 2020 között nyugdíjba menő nagy létszámú korosztályt eltartásához igénybe vehető a fiatal harmincasok szintén népes nemzedékének teljes járuléka. Azonban, amire ők érik el a nyugdíjkorhatárt – hazánk demográfiai helyzete miatt –, már nem lesz olyan generáció, amelyre támaszkodhatnának, és ezen nem tud változtatni az sem, ha a születések számát illetően örvendetes és radikális változások következnének be.

Persze, értjük mi, hogy mindez üres okoskodásnak, körmönfont beszédnek tűnik, ha olyasmik szegezhetők szembe vele, mint például Bayer Zsoltnak, a polgári gazdaságtan docensének empirikus kutatásokon alapuló, részleteiben kimunkált, kellően bizonyított és meggyőzően előadott tételei, melyeket a jövendő okulása végett most közölni fogunk. „Azt mondják, a magánnyugdíjpénztár a biztonságot jelenti. Rohadt hazugság. Azt mondják, a magánnyugdíjpénztár számon tartja egyéni befizetéseinket. Rohadt hazugság. Azt mondják, a magánnyugdíjpénztár kiszámítható és igazságos. Rohadt hazugság. A magánnyugdíjpénztár valójában egy globális piramisjáték. Elveszik a pénzünket, használják, aztán majd meglátjuk, mi lesz.”

Hasonlóan mélyenszántó gondolatok és igényes retorikai elemek néhai Marosán György legendás beszédeiben fordultak elő, de nem haragudhatunk rátok, fideszes kommunisták, hogy ezt kajoljátok, hiszen nemcsak a vonalas vezércikk-írók, de a rendszer (sőt, a Rendszer!) társutasai se sokkal tárgyilagosabbak. Az újabban elbizonytalanodó (pedig már kinézett neki egy hely az Elnöki Tanácsban) Török Gábor, aki helyi költségvetéssel még nem szembesült (lásd fentebb), de imponáló bátorsággal fejti ki véleményét a válságadókról, nemrég ezt írta: „jóindulattal és várakozással figyelem mindazt, amit a Fidesz a gazdaságpolitikában tervez. Nem is csak a változások iránya miatt, hanem azért, mert a siker esetén talán egyszer és mindenkorra elvesztik hitelüket a magyar közélet politikatagadó ’szakemberei”, a ’nem lehet’ és a ’csak így lehet’ prófétái, akik évtizedek óta a gazdaságpolitika királyi útjáról és a politika elhagyhatatlan kényszerpályáiról beszéltek”.

Szerzőpárosunk nem rajong a doktrinérekért, de az ún. szakemberek védelmében egy megjegyzés idekívánkozik. Akarjuk mondani, kettő. Az egyik, hogy ezek a szakemberek legalább közgázt végeztek és nem politológiát. A másik, hogy a tényleges folyamatokra alig volt ráhatásuk az elmúlt húsz évben; akkor is egymásnak írogatták cikkeiket az Élet és Irodalomban, amikor Török Gábor az SZDSZ kampánystábjában éppen a diplomás minimálbér kifundálásában segédkezett.

Illetve van még egy harmadik észrevételünk is. Ezek a szakértők – szemben az általánosító megbélyegzésekkel – sokfélék, amiben többnyire egyetértenek csupán az, hogy nagyjából annyi pénzt szabad elkölteni, amennyivel rendelkezünk. Ez az az ördögi tan, amely érzéketlen, fiskális szobatudóssá avatja őket a közönség szemében. Pedig olyat – a legelvetemültebbeket kivéve – egyikük se mondott, hogy a fölemelkedésnek létezik tértől és időtől független receptje, nyilván számítanak a szóban forgó ország adottságai, lehetőségei. Ezt megfordítva: olyat se állítottak, hogy a jólét mindenhol kifogástalan gazdaságpolitika gyümölcse. Például, ahol az egy főre eső olajmezők száma meghaladja a kettőt, ésszerű gazdálkodás nélkül is magas életszínvonal biztosítható (legalábbis addig, amíg ezek ki nem merülnek).

Akkor most – még mielőtt a kolosszális néphülyítés tovább folytatódna – hallhatnánk valamit a magyar olajmezőkről?

A fentebb említett húzóágazatokról, azokról a termékekről, szolgáltatásokról, azon reálgazdasági folyamatokról, melyek megalapozzák a magyar gazdasági csodát? Ismeretes: jelentős nyersanyagkészletünk nincs, csúcstechnológiánk úgyszintén nincs, mint ahogy tengerpartunk és komolyan vehető sípályánk se. Mezőgazdaságunk folyamatosan dotálásra szorul, a magyar tudásról mint kurrens termékről meg mindent elmond, hogy még Török Gábornak is van diplomája.

Erre a problémára két adekvát válasz lehetséges, vagy elkezdünk bőszen trianonozni, aminek számtalan érthető oka lehet, értelme viszont semmi, vagy megpróbálunk úgy belecsimpaszkodni a világgazdaság folyamataiba, hogy abból valami hasznunk származzék. Ennek aligha járható útja, hogy megadóztatjuk a Német Szövetségi Köztársaságot.

forrás és szerző : hirszerzo.hu / Egei Antal - Horváth Zsolt


Az eredeti írás itt olvasható

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.