Oszsza meg másokkal is

Egy kicsit abbahagynánk az LMP basztatását , már csak azért is, hogy megmentsük a szerkesztőség mit sem sejtő tagjait attól, hogy a párt HR-koordinátora (van ilyen) bombázza őket olvasói levelekkel. Továbbá történnek mostanában a politikánál ezerszer fontosabb dolgok is, amit nekünk, akik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ütőerén tartjuk mutatóujjunkat, illik észrevenni.

Korábban már-már olyan érzésünk támadt, hogy a Fidesz-közeli média tavaszi szőnyegbombázása során megpörkölődött, de ennek ellenére talpon maradt Jobbikon kívül nincs valódi ellenzéke Orbán Viktor kétharmadának, aztán a múlt héten kiderült: létezik az a "bátor kérdező", aki fölteszi a NER alapító atyáinak és alapító anyáinak (a lapító anyád, azt) elevenébe vágó kérdéseket, és egy kiemelten fontos (?) társadalmi alrendszer problémáin keresztül világít rá a magyar emberek millióit gyötrő gondokra; ráadásul levonja az adott helyzetben lehetséges egyetlen következtetést: az önkéntes száműzetést.

* Természetesen arról van szó, hogy lemondta a válogatottságot Huszti Szabolcs labdarúgó.

Bevalljuk, nekünk eddig az se tűnt föl, hogy válogatott volt - lévén, ha meg is nézünk egy magyar érdekeltségű meccset, jó eséllyel alszunk el a huszadik perc tájékán, és álmunkban a Metró együttes valamelyik nótájának dallamára melankolikus Hegyi Iván-cikkeket kezdünk tollba mondani. A Huszti-kilépőre azonban felkaptuk mindkét fejünket. Hirtelen a távoli Oroszország friss, nyugatos szellője kavarta föl a magyar futballközeg áporodott levegőjét.

Többen rámutattak már: mindegy, mi motiválta a szentpétervári Zenit focistáját - a sértettség, az ingerültség, vagy valami más -, mondanivalójának lényegén ez mit sem változtat. Azt azért nem javasoljuk, hogy eztán az összes balhátvéd és szertáros nyílt levélbe öntse búját-baját (többek közt azért, mert kételkedünk abban, hogy mindegyikük tud írni), ám Huszti közleményében meglepő pontossággal és szokatlan őszinteséggel került megrajzolásra világverő futballunk nem egy nyavalyája: a kollektív öncsalásra való hajlam, a politikához dörgölőzés, a homályos és kusza belső viszonyok.

* A levél ellenpontozásaként rögvest meg is érkezett a magyar labdarúgás élő megtestesülése, minden jó tulajdonságának - úgymint: intelligencia, tolerancia, absztinencia - szubsztrátuma: Mészöly Kálmán. A Szőke Szikla nehezen tudta türtőztetni felindultságát, szerinte a középpályásnak máshogyan kellett volna viselkednie: "oda kellett volna mennie Egervárihoz, hogy Sanyi bá’, bajban vagyok, kikészültem, hadd maradjak ki egy időre a válogatottból".

Mint ahogy az évtizedek óta zajlik. "Józsi bá’, nem szorítana helyet a kezdőben, tudja, megfigyelők jönnek az albán harmadosztályból". "Karesz bá’, nem-e tudná-e megsürgetni a lakáskiutalásomat?" "Gézu bá’, van itt egy gyorshajtás, el teccene intézni?" "Gyulus bá’, el kéne passzolni ezt a bőrönd Rolexet, de nehogy megint alufelnit hozzon helyette, még itt áll a múltkori kamion is!"

A sportzsargon a magyar művelődéstörténet külön fejezetét képezi, sajátosan egyesíti a kültelki maffiák és a kisdedóvók stílusjegyeit. Ami felettébb érdekes az az, hogy ezt a gügyögéssel palástolt kéz kezet mos módit a közvélemény nemcsak elviseli, de nem egyszer kifejezetten igényli is.

Az a közvélemény, amely - noha a lopásról többnyire maga is beható ismeretekkel rendelkezik - tettetett naivitással és habzó szájjal követel példás büntetést az összes korrupciógyanús ügyben; például messzemenőkig helyesli a szaros ötmillióért kiszabott letöltendő öt évet (de csak azért, mert ilyen esetekben nem szokás életfogytiglanit adni), ellenben megnyugvással veszi tudomásul, ha a nemzet aktuális hősét, a mi fiunkat - a Mercedesének szélvédőjén szétkenődő biciklista miatt, illetve annak ellenére - gyakorlatilag felmentik . A többség nagyon is rendjén valónak tartja, ha egy halálos gázolást a szakosztályelnök bá’ az ügyész bá’-val, meg a bíró bá’-val előre lezsíroz.

* A magyar futball nem egyszerűen kiszolgálja a közvélemény pillanatnyi ingadozásait, hanem maga mintegy parabolája a magyar lét egészének. Nehéz megmondani, hogy a végletek közti csapongás népünk gyermeki lelkületének, avagy valamiféle össztársadalmi mániás depressziónak a tünete, de az biztos, hogy nem normális, amit mi hosszú idő óta előadunk.

Hogy messzebbre most ne menjünk, és hogy Mészöly Kálmán számára jól ismert eseményt elevenítsünk föl, kezdődött azzal, hogy Marseille-ben jöttek a csehszlovákok. Az egyből a történelmi tragédiák közé emelkedő vereséget követően a Vasas-legenda - a népítéletet megelőzendő - tört pálcát saját feje fölött, mondván: "a mi időnk lejárt". Ekkor huszonnyolc éves volt - és világválogatott.

De a magyarok a sportbukásokat nemzeti katasztrófaként és személyes sértésként fogják föl (habár a kilencven százalékuk másfél óra alatt futja a százat - igaz, Nobel-díjasainkkal meg funkcionális analfabéták szoktak dicsekedni), és minden kudarc után teljes újrakezdést követelnek. Így valamennyi trauma eredményeként szétkergetik a fociválogatottat is, hogy aztán egy nem várt győzelmet, vagy "figyelemre méltó" döntetlent követően a korábbinál jóval szerényebb képességű társaságtól reméljék a soha be nem következett csoda megismétlését.

Az újabb pofon azután mindenkit rádöbbent, hogy át kell szervezni a bajnokságot, az utánpótlás-nevelést, a premizálási rendszert, az edzőképzést, a Gergely-naptárat.

Edzőnek szerződtessünk külföldit, majd üldözzük el, a válogatottban preferáljuk a fiatalokat, a rutinosakat, a légiósokat, az itthon játszókat. Rakjunk az egészbe egy csomó állami pénzt, illetve ezért ne fizessünk egy büdös vasat se. Most tényleg mutassuk meg, most ne mutassunk meg semmit, hiszen a jövő csapatát építjük, amelyik sikerrel veheti föl a küzdelmet a következő vb/Eb-selejtezősorozatban, de ha abban nem is, hát a járási ki-mit-tudon biztosan.

Csak a realitásokkal való szembenézésben, a szisztematikus aprómunkában nem hisz senki errefelé.

* Távol álljon tőlünk, hogy a Huszti Szabolcs mondandójából kibomló gondolatokat eszmetörténeti magasságokba emeljük, azonban az általa megpendítettek nagyon is magyarázhatók azokkal a tulajdonságokkal, melyeket már Széchenyi is a fő nemzeti bűnökként tartott nyilván: a hiúságból fakadó önáltatással, a szalmaláng-lelkesedéssel, a restséggel és az irigységgel.

Nem csoda, ha a foci ürügyén valamennyi káros jellemvonásunk kiütközik, és nem feltétlenül azért, mert egy-egy meccsbe belepakoljuk az egész életünket (ez más országok fanatikus közönségével is előfordul), hanem mert a Végső Nagy Győzelem nálunk az elégtételt jelentené. Az elégtételt az elveszett berni döntőért, Trianonért, osztrákért/törökért/tatárért, megannyi elfuserált életért, meg azért mert Magdika ’72-ben lelépett a Kovács szomszéddal, s együtt disszidáltak Nyugat-Németországba.

A siker ezért a magyar embernek jár, sőt a siker az van, csak galád módon elcsalják, eltakarják előle, az eléréséhez tehát nem munkára van szükség, hanem ráolvasásra, mágiára, amelyik megtöri az átkot. Ebből következően képtelenség elfogadni, hogy nemzeti együttesünk éppen Málta vagy Feröer-szigetek színvonalán áll, és ezzel semmi, de semmi gond nincsen, mással is előfordult már, játszanak az aktuálisan legjobbak, a fiatalok meg fejlődjenek a korosztályos csapatokban, lesz ez még jobb is, vagy ha nem, akkor se történik semmi.

Nem, mi ott vagyunk a legjobbak között, esetleg a belső ellenség szabotázsa következtében egy hangyányival mögöttük, csak a bírók, a FIFA, a tévétársaságok, a kommunisták és az IMF miatt ez nem derülhet ki.

* Nos, ha előbb Széchenyit szóba hoztuk, idekívánkozik a Világ egyik bekezdése: "A közönséggel meg akarom ismertetni s vallatni, hogy Magyarország mindenben hátra van, mert míg ezen önvallomáson túl nem esünk, mindaddig helybül nem mozdulhatunk, vagy előmenetelink reményét palliativákra [tüneti kezelés - a szerk.] állítjuk".

Azonban az illúzió- és hisztériakeltésben élenjár az amúgy is ramaty állapotban lévő nyilvánosság legótvarabb szegmense, az úgynevezett sportsajtó.

Huszti is meleg szavakkal emlékezett meg az Egervári-féle válogatott eddigi két mérkőzését megelőző és követő hájpról - a Svédország elleni 0-2-t áttörésként értékelő közvetítésről, a Moldova elleni győzelmet történelmi sikerként láttató médiavisszhangról.

Mindez persze magyarázható a Nemzeti Együttműködés eljövetelét üdvözlő kötelező derűvel és optimizmussal; az elmúlt időszakban bőven láthattunk példákat arra, hogy a hazai elektronikus média készen áll, hogy pártszövetségünk vezetésével, erőfeszítéseit megkettőzve építse az új korszak rendszerét.

Néhány apróság: Demcsák Zsuzsa nyilvános felajánlkozása , amely szerint élőben közvetítené az Emberek Emberének első hivatali napját; a Sport Tv exkluzív interjúja , amelyben a Kedves Vezető kifejti a magyar labdarúgás felvirágoztatására vonatkozó iránymutatásait; a köztévé ügyvezető alelnöke virágcsokorral és egykor a Tévétornában használt (remélhetőleg azóta mosodát látott) melegítővel várja a Nemzet First Ladyjét az óbudai tévészékházban - hát, az emberközeliség ennyi megnyilvánulása láttán a szívnek tényleg meg kell szakadnia.

* Ami viszont a sportot illeti, a hülyítés (ahogy Huszti fogalmaz) megy Szalai Annamária által vezetett médiafelügyelet nélkül is.

A sportújságírók is abból a közegből érkeztek, melyet a kőbányai, a sültkolbász, a bányász napi Fradi-vendégjáték, a pöriszaft, a kisfröccs, a szotyihéjakkal kiköpködött féligazságok, az összehányt vécék, a kibelezett metrókocsik, a máshonnan kiszuperált káderekből verbuválódott klubvezetők, a jólértesül bennfentesek sündörgése (így együtt: "a sport világa") jellemez. A társaság még kiegészül a sportélet törökgáboraival és fritztamásaival, vagyis a szakkommentátorokkal, és minden adott a hiteles és objektív tájékoztatáshoz.

Mivel szerzőpárosunk végtelenül igazságos és teljességre törekvő, nem mehetünk csak úgy tovább anélkül, hogy meg ne emlékeznénk a sportsajtó két sajátos alvonulatáról.

Az egyik a "bezzeg az én időmben" típusú zsurnalisztika, amely érdekes módon leginkább a Népszabadság sportrovatában érhető tetten, és amelyet alig zavarnak a múlt és jelen történései, de legalább húsz évre előre készen áll az összes tudósítás.

A másik a sportújságírás szurkolói mentalitásának ellenreakciójaként kibontakozó sportdarwinizmus, a turbómácsista "éljenek az amúgy is erősek, pusztuljanak a gyengék" megközelítés.

Mivel ez a szemlélet - hacsak nem akar fajelméleteket gyártani - a kiválasztódásban rejlő kreativitást, hitet és elszánást nagyban lebecsüli, éppen úgy öncsalást hajt végre, mint a vezérszurkoló bértollnokság. Mi még mindig Bede Mártonon röhögünk , aki a focivébé első csoportköre után képes volt leírni, hogy "most már tényleg megtanulhatná mindenki, hogy egy világbajnokságnak mindig három esélyese van: a brazilok, a németek és az olaszok. Ezek közül egy néha hibázik, de olyan, hogy a másik kettő is bakizzon, az elképzelhetetlen".

Megengedőleg még annyit tett hozzá, hogy e hármas mögött ott lihegnek az argentinok, de a "többiek - angolok, spanyolok, franciák, hollandok - soha nem tekinthetőek egy komoly világverseny esélyeseinek". (Emlékeztetőül: a döntőt Spanyolország játszotta Hollandiával.)

Mint láthatjuk, a magyar sportújságíró éppúgy idegenkedik a valóságtól, mint a közvélemény - viszont ha úgy hozza a sors, együtt dühöng, lelkesedik, rajong, nosztalgiázik, és kesereg. Csalfa reményeinek aktuális hordozóit pedig együtt óvja a széltől is (vagy éppen tapossa sárba). Ott, ahol a siker nem csak átmeneti vendég, hanem tartósan jelen van, a versenyben látják a garanciát, mert csak ez képes biztosítani, hogy a kedvencek folyamatosan a legjobbat hozzák ki magukból, illetve hogy mindig a legjobbak választódjanak ki. Ezzel szemben Keleten a különleges bánásmódban, a kivételezésben, a verseny kiiktatásában hisznek.

Igaz ez az agyondoppingolt NDK súlylökőkre, Farkas Mihály Honvédjára, Ceausescu Steaua-jára egyaránt. Hogy az égtájak közt hánykódó hazánk most éppen hol akar kikötni, azzal kapcsolatban árulkodó Huszti félmondata: "én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek". Még mielőtt figyelmeztetnének, tudjuk jól, hogy a minta ezúttal Nyugatról származik, nem a közép-ázsiai köztársaságoknak, hanem a napfényes Olaszországnak van olyan miniszterelnöke, aki saját bejáratú futballklubbal rendelkezik.

Amikor Orbán Viktor (svédül: Ferenc Gyurcsany) úgy döntött, hogy példaképének rendszerét igyekszik mifelénk meghonosítani, akkor tudnia kellett volna, hogy az eleve problematikus mintát csak paródiaként lehet adoptálni. Berlusconi utálatos, sokszor komikus és dühítő, a Magyar Berlusconi csak szánni való, nevetséges és idegesítő lehet.

Valahogy úgy van ez, mint Móricz regényében, "Az Isten háta mögött"-ben. A magyar Bovarynéban a francia kisváros szűkre szabott lehetőségei közül menekülni vágyó orvosné sorsa hazai viszonyok közé helyeztetik. Ám a magyar hősnő még tragikus sorsában sem lehet francia társával rokon, amaz ábrándjai szertefoszlásakor az öngyilkosságba menekül, míg Veres Pálné kiveti magát az elsőről, és beveri a fenekét.

Ábrándozzunk nyugodtan, hogy pusztán önhülyítő csodavárástól végre feltámad a futballunk, és megmutatjuk erőnket a világnak, balkézzel eközben helyrebillentjük Trianont, plusz megvalósítjuk az ájemefmentes gazdasági fejlődést, vagy jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál. És akkor a zsenialitásunkat, tehetségünket értékelni képtelen külhon majd jól sírhat. Ugyan már!

Csak seggre esünk.

forrás : hirszerzo.hu / E. A. - H. Zs.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.