Oszsza meg másokkal is

Az új magyar pártrendszer magán viseli a globális gazdasági krízis, a kidolgozatlanul és az egyeztetési mechanizmusok megkerülésével végrehajtani szándékozott Gyurcsány-féle átalakítási kísérletek, valamint a korszakokon átívelve dominánsnak megmaradó politikai hagyományaink lenyomatait. A létrejött pártstruktúra - egy domináns párt köré épülő szerkezete okán - kísértetiesen hasonlít a két világháború közöttire. A nemzeti koncentráció kifejezéssel a Horthy-éra közéleti szóhasználatában az Egységes Párt kétharmados (gyakran háromnegyedes) mandátumarányában megtestesülő, már-már hegemon uralmi pozícióval bíró, jobboldali (keresztyén, nemzeti, szabad királyválasztó) hatalmi konglomerátumot illették. A választási eredmények óta több jobboldali véleményformáló ehhez hasonlatos, legalább másfél évtizeden keresztül tartó fideszes egyeduralmat valószínűsít, amely országformáló hatásait és időtartamát tekintve kizárólag a Tiszák dualista Magyarországához és a bethleni konszolidációhoz mérhető. Azonban kérdéses, mennyire tekinthető reálisnak az egységes párti modell posztmodern kori rögzülése a mediterrán pénzügyi krízis miatt folytatódó költségvetési kiigazítás időszakában.

A vezérdemokrácia és a domináns párti modell

A vezérdemokráciában a kormányfő - akár formális jogköreinek módosulása nélkül - kibővülő mozgástere, az irányítása alatt álló központi igazgatási szervek kommunikációs és költségvetési súlyának növekedése, valamint a kormánypárt oligarchikus működése természetesen nem jár a demokratikus rend felszámolásával, de annak gyökeres átalakulását eredményezi. A tömegmédia politikára gyakorolt nagyfokú hatását megelőzően számos (többnyire felzárkózó gazdaságú, félperiferikus) országban a váltópártiságot mellőző, a politikai versenyt és a pluralizmust korlátok közé szorító domináns pártrendszer jött létre. E modellben a gyakran évtizedeken keresztül megszakítás nélkül hatalmon lévő kormánypárt (általában egy államférfi vagy egyetlen politikus-dinasztia nevével fémjelezve) az államigazgatás legfelső szintjeivel és a hazai nagyvállalkozói szférával szoros szimbiózisban irányítja az adott országot. Azonban kizárólag a modernizáló, emelkedő életszínvonalat biztosító, tartós felzárkózási ciklust menedzselő kormányzat képes fenntartani emberöltő(kö)n keresztül az őt hatalomba segítő politikai szervezet dominanciáját.

E politikai (és államkapitalista) modell jellemzett több kelet-ázsiai kistigrist, mellettük (a II. világháborút követő évtizedekben) kiterjedt a kereszténydemokraták vezette Olaszországra és a Liberális Demokrata Párt hosszas kormányzása során Japánra. Politikatörténetünkből jól ismert, hogy Magyarországon az elmúlt csaknem másfél évszázadban mindig létezett egy modernizáló párt, amelyik az adott rezsim keretei között konszolidációs, felzárkózási, később jóléti jellegű társadalmi legitimációja révén a rendszer pártjának volt tekinthető. Ilyen rendszermenedzselő, válságkezelő funkciót látott el a dualizmus alatti Szabadelvű Párt (a későbbi Nemzeti Munkapárt), a trianoni sokk utáni parlamentáris-autoriter rezsim Egységes Pártja (a majdani Nemzeti Egység Pártja), a háborút követő újjáépítés jelentős részét totalitárius keretek között levezénylő Magyar Dolgozók Pártja és az abból kinövő, elsősorban jóléti legitimációs alappal rendelkező kádári MSZMP. A rendszerváltozást követően a legtöbbet (húszból tizenkét évet) kormányzó középbal formáció volt mindeddig leginkább e modernizáló-rendszerpárti hagyomány örökösének tekinthető, ám e tradíció folytatójává most egy csapásra a sokáig önmagára a sérelmi ellenzékiség jegyeit öltő Fidesz vált.

A jobboldali véleményformálók azonban elfelejtik, hogy a pártdominancia társadalmi és gazdasági feltételei a már a globális válságot megelőzően is elhúzódó krízisben lévő Magyarországon nem állnak fenn. A rendszerpárt létrejöttének alapeleme a válságkörülmény, a rendszerválság miatti konszolidációs igény: a Szabadelvű Párt a Bach-rendszer, az Egységes Párt Trianon, az MDP az újabb háborúvesz¬tés és a holokauszt, az MSZMP az életszínvonal-rontó nagyipari beruházások és 1956, az MSZP-SZDSZ-tömb a rendszerváltozást követő életszínvonal-vesztés és a munkaerő-piaci sokk társadalmi ellenhatásaként kerülhetett rendszermenedzselő pozícióba. E sorba illeszkedve a Fidesz túlhatalma egyértelműen napjaink globális krízisének és a kimagaslóan eredménytelen „szocialista évtizednek" a következménye. A válságkörülmény adott, de annak - a domináns párt hatalmi monopóliumát rögzítő - hathatós kezelési módja és gazdasági lehetősége annál kevésbé. Kis János írására reflektálva (Fordulópontón, ÉS, 2010/17., ápr. 30.), a berendezkedő kormányzat szűk gazdaságpolitikai mozgásterét alapul véve a jobboldal vezérelte konszolidáció sikerét és tartósságát az európai külpiacok korlátai és a belső gazdasági állapotok miatt szintén felettébb kétségesnek érzem.

A neves világrendszer-kutató szociológus, Immanuel Wallerstein Magyarország kilátásai tekintetében még legjobb esetben is a jelenlegi általános fejlettségi szint és életszínvonal megőrzését tartja csak lehetségesnek. Prognózisát több távlati - egyébként régiónk csaknem egészére vonatkoztatott - gazdasági elemzés támasztja alá. Ebben a helyzetben a társadalmi konfliktusok lefojtása a pártrendszer áprilisban kialakult szerkezetének tartóssá válása, a választási rendszer és az alkotmányos struktúrák átalakítását lehetővé tevő kétharmad megléte ellenére is nehezen képzelhető el. A globális visszaesés zömmel Ázsiának köszönhető megszűnése, a feldolgozóipari élénkülés ellenére a térségi kilátások a mediterrán államok csődközeli helyzete miatt nem tekinthetőek rózsásnak. A fiskális élénkítés jelenlegi ellehetetlenülése és a nemzeti össztermék nyolcvan százaléka környékén horgonyzó államadóssági szint okozta fokozott adósságszolgálati forráskiáramlás a jelenlegi társadalmi feszültségek sajnálatos továbbélését valószínűsíti.

A rendszerkritikus kihívás

Kis Jánoshoz kapcsolódva az előttünk álló éra kimenetele szempontjából kardinális jelentőségűnek tartom a centrális helyzetű kormánypártra nehezedő rendszerellenzéki nyomást. A domináns, de nem egypárti modell természetes velejárója a rendszerkritikai ellenzék. A dualista korszak Függetlenségi és '48-as Pártja, majd keresztényszociális ellenzéke, a Horthy-korszak legitimista, katolikus jobboldala, majd nyilaskeresztes mozgalma, a rendszerváltozást követő évek nemzeti radikalizmusa legalább olyan kontinuitást mutat, mint a rendszermenedzselő politikatörténeti vonulat. Rossz ómen képviseleti demokráciánk minőségére nézvést, hogy a domináns pozíciót kizárólag a pártrendszer cenrumából lehet betölteni, ami a Fidesz centrista félfordulatát törvényszerűvé tevő választási eredmény fényében borítékolja a sérelmi ellenzékiség programbeli, szimbolikai és retorikai jegyeit egyaránt magán viselő Jobbik fokozódó térnyerését.

Kis János fején találja a szöget, mikor megállapítja: „Kormányzó pártként a Fidesz maga lesz az elit és a rendszer". A Fidesz eddigi jóléti ígéreteinek betarthatatlansága miatt fellépő szociális alapú elégedetlenség csakugyan nagy valószínűséggel a dinamikus korszakát élő jobboldali extremizmus táborát fogja erősíteni. A neoliberális gazdasági és társadalompolitikai elveket valló, egyébként is defenzívában lévő, elöregedett bázisú MSZP képtelen lesz annak becsatornázására. (Hasonló folyamat játszódott le a '30-as évek végén a szélsőjobb hatására a munkáskörzetekben is visszaszoruló szociáldemokráciával.) A Jobbik sikere és a menedzserpártokkal szembeni (világégést megelőző) szélsőjobb ellenzék népszerűsége azonos alapokon áll: a kapitalizmus létező rendszerének teljes elvetése, az elitcsoportokkal szembeni ellenállás, valamint az ország szövetségi politikájának kritikája. Mindez a rasszizmus, antiszemitizmus, nyugatellenesség „választói életérzésében" jut kifejeződésre, de elsődlegesen gazdasági és szociális alapú rendszerkritikaként határozható meg.

A baloldali pólus újjáépítésének viszontagságai

Nyugati (amerikai, brit, német, spanyol) baloldali példák sorával igazolható, hogy egy pólusképző politikai erő gyökeres újjáépítése kizárólag annak tartós ellenzékbe szorulása esetén lehetséges. Vagyis az összeomlás magában rejti az újjáépülés reális lehetőségét (sőt, bizonyos tekintetben annak előfeltétele). Kis János is valami hasonlót állít, amikor elemzése végén leszögezi: „Nincs okunk örülni a Fidesz kétharmados többségének. Nincs okunk örülni a szélsőjobb fenyegető növekedésének. (...) De ha már itt vagyunk, vegyük észre, hogy a köztársaság nem a biztos vég előtt áll, hanem egy nyitott kimenetelű, hosszú és kacskaringós folyamat kezdetén, mely nemcsak bukásának veszélyét hordozza magában (...)".

A helyzet persze ma gyökeresen más, mint a '90-es vagy a '98-as vereség alkalmával: a szocialista pártra nehezedő elképzelhetetlen mértékű nyomás abból ered, hogy soha korábban annyi potenciális baloldali szavazó nem talált otthonra a radikális jobboldalon, mint 2010 áprilisában. A Jobbik (a Fidesz eredményes stratégiáját betetőzve) képessé vált megdönteni a hazai pártpolitika legerősebb törvényszerűségét: a szocialisták tudják veszélyhelyzetben mozgósítani törzsszavazóikat, akik kiteszik a listákra leadott voksok harmadát. A Jobbik az EP-választásokat követően megkétszerezte politikai táborát, a növekmény (miután a Fidesz sikeresen blokkolta szavazóinak nemzeti radikális irányú átvándorlási folyamatát) szinte teljes egészében a bizonytalanok exszocialista közegéből érkezhetett.

A jobboldali extremizmus - expanziója nyugati mintájának megfelelően - elérte a kékgalléros munkavállalói réteget és a globálkapitalizmusba nehezen beilleszkedő, társadalmilag heterogén fiatal szavazói csoportokat. A Vona Gábor vezette szélsőséges képződmény a társadalmilag deklasszálódott csoportok kelet-magyarországi pártjából egy minden megyében középpárti súlyú, az MSZP-vel szinte azonos támogatottságú erővé vált. A nemzeti radikálisok parlamenti mandátumaránya nem teszi lehetővé a szocialisták számára, hogy vezető ellenzéki erőként definiálják magukat.

A látleletét tekintve számos vonásában reális alapon álló rendszerkritika hagyományos szélsőjobboldali kicsúcsosodása annak tudható be, hogy Magyarországon történetileg a baloldaliság elsősorban szubkulturális tartalommal és nagyvárosi (gyakran kifejezetten polgári) bázissal bírt. A történelmi szociáldemokrata mozgalom törvényi megszorítások fennállása, valamint liberális pártelitje folytán soha nem volt képes még a saját nagyipari alkalmazotti közegében sem egyeduralkodóvá válni, nemhogy az ország egészére (így a vidéki agrárius rétegekre is) kiterjedő néppárti bázisra szert tenni. A dominancia megszerzésében kizárólag a XX. század második felét lefedő baloldali diktatúra korszaka és a „rendszerváltozás rendszerének" utódpártja hozott jelentős változást, azonban ezen antidemokratikus gyökerű intézményesülés eredményeit az elmúlt évtized során az MSZP teljes egészében felélte. A magyar baloldal 2010 áprilisában összeomlott; szavazatai nyolc megyében a harmadik helyre szorították, országosan is középpárti súlycsoportba minősült vissza. Reményt csak a teljes újrakezdés jelenthet, amit azonban megnehezít, hogy napjaink Európájában nem létezik sikeres baloldali minta.

Az előttünk álló parlamenti ciklus viszonyai nagyban hasonlítanak az 1994 és 1998 közötti állapotokra, csak ellentétes előjellel. A pártszerkezetet akkor is egy (a gazdaság transzformációs válsága és az életszínvonal-vesztési sokk miatt) abszolút többséget szerző kormánypárt határozta meg, amely egy elaprózott ellenzéki struktúrával állt szemben. Az, ami Magyarországon áprilisban történt, abnormális (és minden bizonnyal ideiglenes) állapot. Konszolidált demokráciákban ritkán szoktak kormánypártok összeomlani vagy eltűnni, illetve a semmiből jövő középpárti erő sem terem gyakorta (nem beszélve a kormányzati kétharmadról). Az ellenzék most éppúgy integráló erőért és vezetőért kiált, mint 1994-ben. Éppen ezért központi jelentőségű képviseleti rendszerünk milyensége szempontjából, hogy a rendkívül széles Fidesz-táborból a költségvetési kiigazítás folytatása miatti szociális elégedetlenségük okán távozó protest szavazói csoportok politikai otthonra tudnak-e találni a Jobbik táborán kívül is. A baloldal szerepe történelmi: a félperiferikus kapitalizmus-variáns növekvő számú vesztese hagyományosan a hazai szociálliberalizmuson kívül artikulálódó szociális alapú ellenállásának kanalizálása.

A fenti értelmezési keret a domiáns párt tartós kormányzási törekvésének kudarcát is tartalmazza. A gazdasági nehézségek miatt gyorsan változó pártpolitikai erőtér - amely miatt Horn Gyula képtelen volt elérni egypárti többsége fenntartását - az Orbán nevével fémjelzett posztmodern nemzeti koncentrációt is könnyen ellehetetlenítheti. Egy pártrendszer összeomlását követően ehhez „mindössze" egy tudatosan építkező, hiteles vezetésű, baloldali perspektívájú ellenzéki erő szükségeltetik. A verseny még csak nem is szünetel...

forrás : es.hu / PÉTERVÁRI ZSOLT

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.