Oszsza meg másokkal is

Mégpedig azért, mert az új törvény azonos minőségként kezeli a második világháborúban szemben álló két felet. A XX. század fő tanulsága azonban éppen azért érvényes mindmáig, mert abban a nagy háborúban kialakult szövetség sikere bebizonyította: a nácizmust le kellett verni, és ebben a harcban a demokratikus, piacgazdaságon alapuló rendszereknek „megérte” összefogni még egy népirtó, totalitárius diktatúrával is.

Több ponton eltér a véleményem Révészétől, de a lényegben egyetértek vele: a demokráciának liberális alapállásból közelítve, sem a nácizmust, sem a kommunizmust nem eltűrve és nem mentegetve, a lehető legkevesebb szabadságkorlátozással kell megvédenie magát.

Abban is egyetértek, hogy mai világrendünkben a második világháború öröksége meghatározó. Hitler és szövetségesei (köztük az első sorokban a magyar „keresztény-nemzeti” elit) végveszélybe sodorták a civilizált világot. Egyazon szövetségbe kergették a Szovjetuniót, az Amerikai Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Franciaországot, valamint a németeknek ellenálló, megszállt európai népeket.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy Sztálin országát kizárólag a hitlerizmus antiszemita paranoiája tette az antifasiszta koalíció részévé, amely ugyanazt „a zsidót” akarta megsemmisíteni a liberális és a bolsevik rendszerekben egyaránt. Révész is megemlíti a marxista ideológiát hirdető embertelen rendszer más minőségére vonatkozó érveket, de bizonyára ő sem gondolja, hogy a második világháború történetéből le lehetne vonni olyasféle tanulságot, hogy a szovjet rendszernek az emberi szabadságot fenyegető, az egyéni élet biztonságát semmibe vevő potenciál szempontjából alapvetően más minősége lett volna, mint a nácizmusnak.

A mai világrendszerre és Magyarországra is érvényes tanulság tehát, amit a második világháborúból le kell vonnunk, szerintem az, hogy a demokráciáknak minden időszakban az éppen fenyegető fő veszélyt kell észlelniük – kívül vagy belül –, és ha a dolgok rosszra fordulnak, a legsötétebb erők ellen fordulva kell stratégiai szövetséget szervezni – megőrizve saját értékeiket.

1941-ben Hitler volt a világot fenyegető fő veszély. Churchillnek, Rooseveltnek köszönhetően (és Hitler Szovjetunió elleni hadjáratának következményeként) a demokratikus világrendszer ezt képes volt még időben felismerni, és a szovjetekkel együtt sikerrel megvívták a háborút. Ez a tanulság nyilván így nem volt már érvényes a nácik legyőzése után. A fő veszély akkor évtizedekig a Szovjetunió és az uralma alá hajtott világrendszer lett.

A tanulság tehát szerintem az, hogy minden korszakban a realitásoknak megfelelően kell elemeznünk és felismernünk, honnan fenyegeti a demokratikus rendszert a fő veszély. Aki azt állítja, 2010-ben a nácizmus örökösei és a bolsevik szellemű szabadságellenes mozgalmak azonos dinamikával, azonos fenyegető potenciállal vannak jelen a magyar közéletben, az tudatosan, vagy tévedésből, de a pimaszul nyomuló nyilas-hungarista szélsőjobboldalt védelmezi, és a demokratikus erők összefogását teszi lehetetlenné. Ám fordulhat egyszer még úgy is a helyzet, hogy egy veszélyesen megerősödő szélsőballal szemben kell összeszednünk magunkat.

Révész szerint az a baj, hogy egyáltalán elkezdte ez a politikai elit, pontosabban az előző parlament szűk többsége a szimbolikus törvénykezést, megtiltva és büntetéssel fenyegetve a holokauszt tagadását. Ebben sem értek egyet. Általánosságban, az alkotmányos rendszer elveinek szintjén elfogadom a kilencvenes években még önbizalomtól duzzadó demokraták jogfelfogását, miszerint a lehető legnagyobb teret kell biztosítani mindenféle véleménynek, akár a legszörnyűbbnek is, és a közéletben kell a főszereplőknek a helyükre tenni és ott is tartani ezeket.

„Békeidőben” ezt tartom helyes elvnek. A köztársaságnak azonban le kell vonnia a következtetéseket saját kudarcaiból. 2010-re a hungarista szellemiséggel, a sokat gyalázott „politikai korrektséget” fajgyűlölő szellemiséggel felváltó erőkkel szemben defenzívába kerültek a köztársaságiak. A közéletben minden eszközzel meg kell vívni a harcot, de világos, használható törvényekre is szükség van most ebben a küzdelemre. Legalább olyan egyértelmű ítéletekre, mint amely a gárda feloszlatását mondta ki részletes indokolással. A demokrácia, a parlamentáris rendszer lehetőséget ad arra, hogy – hangsúlyozottan ideiglenes hatállyal – korlátozzuk a gyűlöletbeszédet, a faji uszítást, a második világháborúban a veszélyességüket ezerszeresen bebizonyított és most pofátlanul újraélesztett eszmék terjesztését.

Ha ezzel a nemzetiszocialista és kommunista bűnök tagadását tiltó törvénynyel, illetve az eredeti módosításával baj van – és szerintem is baj van – az elsősorban alkalmazhatatlansága, könnyű kijátszhatósága. Az igazságszolgáltatás gyakorlatát és szereplőinek gondolkodását ismerve ennél a szövegnél sokkal egyértelműbb, pontosabb, kibúvókat nem engedő rendelkezéseknek van csak esélyük a sikerre. Ne a bíró kényszerüljön történelmi értelmezésekre, hanem kapjon akár egy taxatív listát a kezébe, mi az, ami ebben a köztársaságban tilos. (Például milyen műveket, könyveket, filmeket nem adhatnak ki és terjeszthetnek nálunk egyéb indítékból, mint tudományos elemzés céljára. Az elmúlt évek tudatos hungarista provokációinak sora kapásból egész csinos listát adott volna a törvényhozó kezébe.)

Nem az a feladata egy ilyen szimbolikus korlátot emelő törvénynek, hogy „megoldja” a szélsőjobboldali fenyegetés problémáját. A feladat nem más, mint megmutatni, honnan jön a fő veszély jelenleg, és jelezni, hogy a köztársaság elszánta magát az önvédelemre. A törvény megszületése önmagában hordozza az üzenetet, és ezt a civil társadalomnak kell felerősítenie. A munka elvégzésének fő terhe továbbra is a közélet szereplőié. A fő veszély pedig 2010-ben egyértelműen a szélsőjobboldal előrenyomulása. Éppen ezért egyetértek azzal, hogy nagy hiba volt a Fidesz–KDNP által áterőltetett módosítás, amely egy jelenleg nem létező veszély elleni önvédelem elemét építette be a törvénybe, a kommunista rendszer bűneinek mentegetőire is kiterjesztve a tiltást.

A szerző publicista

Nem sorolnám most föl itt mindazt, amiben egyetértünk s amiben nem, csupán arra emlékeztetnék, hogy a mi történelmünk is, a (még leginkább) demokratikus világé is tele van ilyen „két pogány közt” helyzetekkel, borzalmas dilemmákkal mind a mai napig (Irak, Grúzia, Afganisztán, Szomália stb.), s csak egy fontosabb kérdés van annál, hogy melyik éppen a főpogány: miként lehet elkerülni, hogy ilyen szörnyű választási kényszerek közé kerüljünk.

Egyébiránt pedig Magyarországon békeidő van, az uszítás a hatályos jog szerint is tilos, a faji pláne, a gárdát sem új törvények alapján tiltották be (nagyon helyesen). A pótcselekvésből született törvények mindig is használhatatlanok maradnak.

forrás : nol.hu / Révész Sándor

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.