Integráció. Sokat hallható ez a kifejezés, és a legtöbb emberből heves érzelmeket vált ki. Vannak iskolák, ahol nyitottak arra, hogy eltérő szociális hátterű gyerekeket együtt tanítsanak. Ehhez az állam pedagógiai képzést és eszközöket ad, meg valamennyi pénzt is hozzá. Az integráció törvényi környezete 2002-ben változott kedvezően.

2003, Jászladány: évnyitó ünnepség az alapítványi iskolában, amit a cigány gyerekek szülei nem tudnak megfizetni
Kovács Bence

 

A közoktatási törvényben definiálták a halmozottan hátrányos helyzetet, 2003-ban pedig megszületett az esélyegyenlőségi törvény. De a legtöbb intézmény ódzkodik attól, hogy ilyen programban részt vegyen. Rá adásul a pedagógusok nagy része nem is saját magában és a pedagógiai eszközök hiányában, hanem a gyerekek családi hátterében látja az integráció megvalósíthatatlanságának legfőbb okát. Hovatovább már a politika is alapot szolgáltat azoknak, akik arra esküsznek, hogy a cigány gyerekek oktatása csak elkülönítve lehet eredményes.

Számos fideszes és KDNP-s parlamenti képviselő utalt már arra, hogy az integráció rossz, az integráció tarthatatlan, az integráció elhibázott gondolat. Más országokban ezt nem így látják. A PISA-felmérésekben rendre azok az országok teljesítenek eredményesen, amelyek az integrált oktatást részesítik előnyben, és Magyarországon is készült már olyan felmérés, amely cáfolja a sztereotípiákat (ezt az írás végén ismertetjük). Ezt a felmérést azonban a politikusok egy jelentős része negligálja, így a Kertesi–Kézdi kutatópáros most más oldalról közelítette meg a kérdést: milyen hatása van annak, ha a szegény gyerekek, illetve a cigány gyerekek elkülönítve tanulnak.

A probléma összetett. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány jelenti ma szinte az egyetlen kontrollt afölött, hogy a törvényeket a tanárok és az iskolafenntartók betartják-e. Keserves út ez: nemrégiben egy Kaposváron született elsőfokú ítélet az alapítvány álláspontja mellett döntött egy roma többségű iskola ügyében.

„Az önkormányzat elkülönítve oktatja a roma diákokat”, szól az ítélet. Ez azonban óriási felzúdulást váltott ki a város vezetői és az ott élők körében is. Azóta sorra szedik elő azokat a cigány származású szülőket, akik kiállnak a cigánytelep mellett működő kis létszámú és alacsony színvonalú oktatást nyújtó iskola mellett, hiszen fogalmuk sincs arról, hogy gyermekeik jobb oktatási feltételek közé is kerülhetnének.

És egy másik szimbolikus helyszín: néhány éve a jászladányi önkormányzat úgy gondolta, hogy a jobb minőségű iskolaépületét átadja egy alapítványnak (ami mögött továbbra is az önkormányzat áll), és egy szimbolikus nagyságú tandíjjal, amely éppen akkora, hogy a szegény gyerekek szüleinek már megfizethetetlen legyen, biztosítja a helyet a helyi középosztály gyerekeinek, vele a jó színvonalú oktatást és a teljes elkülönítést.

Az elsőfokú bíróság döntése szerint a településen minden szabályosan, a törvénynek megfelelően történik. „Polgárjogi eszközökkel nem kényszeríthető ki az integráció.” E megállapítással mindazok, akik valamit hallottak már az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott integrációról, nyilvánvalóan vitába szállnának, de kétségkívül, ott az állam erőteljes fellépése is szükséges volt a feketék elkülönítésének megszüntetéséhez. Most úgy tűnik, ehhez nincs kellő erő, illetve – a várható kormányváltás után – akarat sem.

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor számos alapvető megállapítást tesz az iskolai szegregáció következményeivel kapcsolatosan. Ahogy a jászladányi eset is mutatja, a gyerekeknek „kevesebb kontaktusra nyílik lehetőségük”, vagyis: nem találkoznak. Ebből az következik, hogy nem is ismerik meg egymást. Így képződik a sztereotípia, az előítélet.

A szegény gyerekeknek esélyük sincs olyan társadalmi kapcsolatokat építeni jobb helyzetű társaikkal, amelyek később, akár a munkaerőpiacon, akár az élet más területein, segíthetnék őket. (Hiszen barátságok és „jó ismeretségek” is szövődhetnek az iskolai évek alatt. Ezek a kapcsolatok egyfajta hálót is jelenthetnek a későbbiekben. Persze csak azoknál a gyerekeknél, akiket nem zárnak el már az iskolában a náluk szerencsésebb környezetbe születettektől.)

„Egy olyan társadalomban, ahol a különböző csoportok közötti kapcsolatok enynyire gyengék, maga a politikai nemzet válik töredezetté”, állapítják meg a kutatók, hozzátéve: a kiszorulók irányába nincs szolidaritás. Hogy is lenne? Hiszen az elkülönülés miatt nem is tudják a jobb helyzetűek, hogy vajon kikkel és miért is kellene szolidaritást vállalniuk. S ha nincs tudásuk az elesettebbek körülményeiről, vajon miért támogatnák őket az adóforintjaikkal?

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a szegregáció eleve roszszabb oktatási feltételeket teremt. Ott, ahol elkülönítve oktatják a cigány gyerekeket, az oktatási szolgáltatások rosszak, a tárgyi feltételek gyengébbek, miként a tanári gárda is. Hiszen miért menne egy felkészült tanár ugyanakkora fizetésért egy olyan iskolába, ahol a gyerekek zöme nem kapott a családtól olyan képességeket, amelyek felkészítenék arra, hogy az iskolapadban 45 percen át figyeljen?

A szegregáció nem más, „mint a tanulási problémák kumulálódása egy osztályteremben”, fogalmaznak. A jó tanár – s ez érthető is – inkább a könnyen tanítható gyerekeket választja. Amikor összesűrítik a problémás gyerekeket, a követelményszint is csökken abban a csoportban, és kialakul a gyerekek közt egyfajta ellenállás a tanulással és az iskolával szemben. Az iskola így semmilyen kiutat nem jelent számukra, holott a tanulás lenne az egyetlen esélyük a kitörésre. Így termelődik újra a szegénység. E tekintetben nemzetközi összehasonlításban is az utolsó helyek egyikén kullog Magyarország. Az OECD- (iparilag fejlett) országok oktatási rendszerét vizsgáló PISA-értékelésből az olvasható ki, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegénységből hozott hátrányokat nem csökkenti, épp ellenkezőleg, növeli a magyar oktatási rendszer.

A kutatók a szegregációt úgy mérték, hogy az iskolák 2006-os kompetenciamérési adatait vették alapul. Ebben az öszszes közoktatási intézménynek kötelező részt vennie. A vizsgálat során megállapították, hogy a kistérségeken belül nagyobbak az iskolák közötti különbségek, mint a városokban. A regionális különbségek is jelentősek: az Észak-Alföldön, az Észak-Magyarország régióban és a Dél-Dunántúlon a legjellemzőbb az iskolai elkülönítés.

A városok, ahol egy fenntartó alá sokfajta iskola tartozik, elvileg terepet nyújthatnának az integrációra, a szegény és jobb módú gyerekek keveredésére. Csakhogy – írják a kutatók – a szegregáció különösen a nagyobb városokban jelentős. A nagyobb iskolakínálat, az „értelmes ingázási távolságok” növelik az elkülönítés veszélyét. A városi és kistérségi iskolai elkülönítés együtt mozog a roma tanulók arányszámával. Ez azt jelenti, minél több a roma gyerek egy városban, annál biztosabb, hogy őket szegregálják, azaz sokkal rosszabb minőségű oktatásban részesítik, mint a többséget. Miért? A kutatók szerint a helyi politika tudatos döntése – a középosztálybeli családok nyomására – a magas roma tanulói arány esetén, hogy „fehér” iskolákat hozzanak létre. Minél inkább tanulhatnának integráltan a gyerekek, annál nagyobb a romák elkülönítése.

„A roma tanulók szegregációja mindenütt jóval magasabb, mint a hátrányos helyzetű gyermekeké.” Ez a kutatás talán legsokkolóbb megállapítása. A vizsgálatban kimutatták ugyanis, hogy ha a szegény gyerekeket elkülönítve oktatják, az nagy valószínűséggel egybeesik azzal is, hogy cigányok. A kutatók rávilágítottak arra is, hogy az iskolák közötti szegregáció az elmúlt húsz évben folyamatosan nőtt. Különösen a romák és nem romák közötti elkülönítés mértéke emelkedett és emelkedik.

A szerzők a tanulságokat összefoglalva arra a megállapításra jutnak, hogy a kívánatos út a deszegregáció lenne. Vagyis: úgy kellene átalakítani az oktatáspolitikát, hogy az integráció minél szélesebb körű legyen. Rámutatnak arra is, hogy ennek lehetnek társadalmi „költségei”. A szegény rétegek ugyanakkor sokat nyerhetnek: önbecsülést, jobb munkaerő-piaci és életesélyeket. A jobb helyzetűek nem veszítenek, de ha valamennyit mégis, nem annyit, hogy az a társadalmi státuszukat veszélyeztetné. Ugyanakkor toleránsabbak lesznek.

Csökkenő különbségek

Kézdi Gábor és Surányi Éva közgazdászok 2005 és 2007 között készítették el az integrált oktatás hatásvizsgálatát. A kutatók 30 iskolát választottak ki, amelyben három éven keresztül vizsgálták a program hatásait. Ezekben az iskolákban nemcsak keveredtek a gyerekek, hanem a pedagógusok a hagyományos módszereket félretéve a modern pedagógia módszereivel, eszközeivel segítették a diákokat a tanulásban.

Összehasonlításuk alapja pedig 30 olyan iskolában (kontrolliskolák) tanuló hasonló korú gyerek teljesítménye, ahol az intézmény nehéz helyzete, szegényes körülményei és az odajáró diákok tár¬sadalmi, szociális háttere egyező volt a bázisiskolák tanulóiéval, csak épp nem vettek részt az integrációs programban (így a pedagógusok is hagyományos módszerekkel tanítottak). Több mint négyezer gyereket kérdeztek a három év alatt. Vizsgálatukból kiderül: az integrált környezetben tanuló diákok, akár az olvasási, számolási készségeiket nézzük, akár a magabiztosságukat, önértékelésüket, jobb eredményeket produkáltak, mint a kontrolliskolákban.

A roma gyerekek fejlődésében lévő különbségek csökkentek. Olvasási készségük mindkét iskolatípusban gyengébb a nem roma társaikénál, de a programban részt vevő is¬kolákban mérhetően kevésbé. És a különbségek nem csak a megismerési – szaknyelven kognitív – képességek terén csökkentek. Az önértékelés vizsgálatánál is azt állapították meg, hogy mind a cigány, mind a nem roma tanulóknak erősebb az önbecsülésük, mint azokban az iskolákban, ahol nem tanítanak az integrált program szellemében. Kiderült az is, hogy az együtt tanulás kedvezően befolyásolja a nem roma tanulók képét cigány társaikról. A sima iskolákban a nem romák 28 százaléka mondja például azt, hogy szívesen ülne romával egy padban, a bázisiskolákban ez az arány 32 százalék.

forrás : nol.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.