„Engem nem lehet megvezetni”

– Újra több filmben dolgoztál, nyáron kettőben is. Makk Károly tévéfilm-sorozatában, a Farkasbőrben, aztán Jancsó Miklóssal, az Oda az igazság című történelmi filmjében. Milyen volt a munka Miki bácsival sok-sok év után?

– Időutazásban visszamentünk húsz-harminc évet… Miki bácsi lelkileg és szellemileg ugyanaz, mint volt. Mi többnyire szellemileg is esendőek vagyunk, ő erre képtelen. Szerintem egyidős a piramisokkal, de olyan okos is. Minden rendben van. Nagyon jó munka volt…

– A régi, klasszikus Jancsóval találkoztál vagy az újabb, improvizáló rendezővel?

– Mindkettő, és egyik sem. Játék. Jancsó filmjeiről nehéz mesélni, van, aki rajong érte, és van, aki elutasítja. Én az előbbiekhez tartozom. Az Öregnek kijár a feltétlen tisztelet. Megdolgozott érte, mindnyájunktól kiérdemelte.

– Több mint kétszáz filmben játszottál, több pörög előttem. De egy nem: az öt éve forgatott, ®elary című, Oscar-díjra jelölt, Ondrej Trojan rendezte cseh film. Alakításodat Európai Életmű-díjjal jutalmazták. Minálunk sikerült úgy elhallgatni, hogy azt sem tudjuk, mi fán terem. Milyen film ez?

– ®elary egy hegyi falu Észak-Csehországban, ahol végigsöpört a háború, de nem ért oda, csak a szele, és már az is elég volt, hogy a közösség összekuszálódjon és beboruljon. Aki írta, most kilencvenvalahány éves, nyugdíjas tanárnő, és a könyve rögtön nagy siker lett. Ennek egyik epizódját dolgozta fel a film. Én valahogy belekeveredtem, jó társaságban voltam…

– Csak minálunk nem. Valamikor volt közlekedés a közép-kelet európai országok filmesei között. Mi történt?

– Megszűnt. Magyarországon a közvélemény azon része, aki kulturális „szarakodásokkal” foglalkozik, például a cseh filmgyártásból kimarad, fogalma nincs róla. A filmet állítólag megvette a Duna Televízió, de nem tudom, mi lett vele. Párizstól Bécsen át Londonig vetítették hatszáz kópiával. És Amerikában is. Ez komoly siker.

– Mit gondolsz: van itt egy nagy magyar fal?

– Ha van, butaságból épült. Nem tud átjönni rajta értékes dolog, mert masszív anyagból van…

– Amikor megjelenik ez az interjú, túl lesz a bemutatón a Boldogult úrfi koromban című darab, amit most rendezel. Krúdy, de hogyan?

– Összedolgozom egy ideje Vidnyánszky Attilával, a Csokonai Színház igazgatójával, neki támadt az ötlete, hogy rendezzek itt. - Olvastam Krúdytól a „Kleofásné kakasa” című fűzért. Ebből kellene valamit csinálni – mondta. Én is elolvastam, és arra jutottam, nem lehet belőle semmit csinálni, ez egy anekdota-gyűjtemény. De ő csak hajtogatta a magáét, mire fölhívtam Parti Nagy Lajost. Tetszett neki, küldött is egy változatot azzal, hogy még csinosítgatni és igazítani kell rajta. Erre én: úgy jó, ahogy van! Természetesen önérdekből mondtam, hiszen így szabadabb kezet kaptam, mintha nagyon kimunkált lenne.

– Nem macerásabb a „szabadabb kéz”?

– Dehogynem. Gyakorlatilag önkorlátozás a részemről. Semmiféle hagyományos dramaturgiához nem lehet odatapasztani, ráfűzni a darabot. Ugyanakkor beláttam, hogy egy rendszer, egy ízlésvilág köré kell fölhúzni, és még azon belül is van mit tenni. Ahogy a Hamletben Polonius mondja: „Bolond beszéd, de van benne rendszer”.

– És azon belül?

– Azon belül pedig az a csoda, ami az igazán komoly műveknél: minél többet olvassa az ember, annál több rétegét mutatja. Mint Ibsen Peer Gyntjének hagymája. És még csodálatosabb, hogy a végén nem a Semmi marad, hanem a Minden. Dolgozunk, és várom a bemutatót. Baromi izgalommal!

– A zalaegerszegi Pillantás a hídról rendezésedről a kritikusok lehúzták rólad a vizes lepedőt. Tartasz tőlük?

– Nem, mert ha úgy vesszük, még igazuk is volt. Elhatározták, hogy védik a „rendezés” szakmát. Ott tévedtek, hogy én nem akarok mindenképpen rendező lenni. Azt is kellene tudni a jó vagy rossz kritikának, hogy Zalaegerszegen korlátozott a nézőszám, és a cél az, hogy a bérletszám meglegyen, minden előadás telt házzal menjen. Ezt a célt elértem, huszonkilencszer kellett volna mennie, és lement harminc-egynéhányszor… és ment volna tovább is, ha nem ér véget a szezon.

– Rendben van, hogy rendezel, de téged az emberek látni, hallani szeretnek a színpadon.

– Több szerepre kapacitálnak, de én most nem akarok színpadon lenni. Nem azért, mert hirtelen rendező lettem, vagy legalábbis ezzel áltatnám magamat, hanem, mert nem látok olyant, amiben nekem jó lenne részt vennem. Ebben nem nagyképűség van, hanem szomorú igazság. Nem találom a helyem a színházban.

– Miért? Mi van a színházzal?

– Nem tudom, csak azt látom, hogy hol robbanásszerű, hol folyamatos átalakulásban van.

– Nagyon benne van a politika a színházban?

– Mindig is benne volt valamilyen mértékben…, annak idején presztízskérdés volt, és arról szólt, hogy nekünk működnünk kell, Európának meg kell mutatnunk, hogy az ilyen „bezzeg- országnak” milyen erős a kulturális élete. Most is mindenhol kibukik, csak másképp: mondja, hogy milyen nagy baj, hogy ott van, de azért ott van. A politika olyan, mint egy kurva: elkezd szerelmeskedni, és utána pénzt kér. Ha nem kapja, ellopja. Nem tudni, ki, kinek tette szét a lábát, de végül eltűnt a pénz a házból.

– Ennek dacára a nézőterek tele vannak…

– Igen, mert a televízió, úgy rossz, ahogy van. Az emberek tudják, hogy az történik az ő életükkel, ami a színházzal. Elmennek egy olyan helyre, ahonnan ugyancsak kilopták a pénzt, de mégiscsak kapnak kultúrát.

–Ezért csatlakoztál a Lehet más a Politikához és a Humanista párthoz?

– Egyrészt azért, mert következetes szerettem volna lenni magamhoz, másrészt, hogy fölhívjam a figyelmet arra, van alternatíva. Ezt teljesítettem. Debrecenben is, Pesten is megtettem a magamét. De fogalmam sincs arról, hogy mit, hogyan kell tenni a politikában. Erre az utolsó húsz év nem tanított meg, mint állampolgárt.

– Tavaly, a hatvanadik születésnapod környékén rosszkedvű voltál…

– Kórházban voltam, szétvésték a gerincemet. Tényleg nem voltam jókedvű. Egy gerincműtétnél eltöpreng az ember… De túl vagyok rajta, és most „tök jó” minden.

– Nyakas, debreceni kálvinista vagy.

– A „debreceniség” jó. Legérzékenyebb korszakomat töltöttem itt, nagyon sokat kaptam ettől a várostól. Amikor öregszik az ember, elkezd a közélet betolakodni az életébe. Hiába támasztod be az ajtót, az nyomul, egyszer csak ott ül keresztbe tett lábbal a foteledben, szívja a cigarettádat, issza a kávédat, az italodat, és egyre dühösebb. Mégsem lehet kirekeszteni: olyan látogató, aki mindenkinél ott van. Kirúgjam? Rám nem vonatkozik? Hogy van ez? Nem szabad ebben a kérdésben közönyösnek lenni. Amit tehet, tegye meg az ember.

– És hol van ebben a szakma?

– A szakma sehol. Az olyan most, mint egy puzzle-játék, és benne mi, a játékosok. Nem a tehetség, nem a képesség adja meg a helyet. Előgerinchúrosnak kellene lenned, és akkor mindenhová jó vagy. De akkor nem, ha a gerinced becsontosodott, a fejed lágya benőtt, van elképzelésed a világról, vannak kulturális emlékeid és olyan iskolákba jártál, ahol ezeket még oktatták. Engem nem lehet megvezetni. Ha elém tesznek egy Shakespeare-t, és kihúznak belőle húsz oldalt, megkérdezem: miért húztad ki? Összehord hetet-havat az illető, és a végén kiderül, nem érti a húsz oldalt. Ezért húzta ki. Olyan emberek kellenek, akik nem kérdeznek.

– Akármit mondasz, te így is, úgy is, példakép vagy. A sorstól meg attól, aki vagy. Idol. Ami úgy kell, mint egy falat kenyér, mint a tiszta víz, a friss levegő… Ezt nem lehet elvenni! Miért akarod?

– Mert az idol attól idol, hogy azt csinálja, amit más nem mer. Amikor erről beszélünk, azt érzem, hogy „csináljon már valamit, mert mi nem merünk.”. Most megint én csináljam? Itt vannak nemzedékek a hátam mögött: erősek, szépek, fiatalok, és vesztenivalójuk sincs. Majdnem olyanok, mint a munkásosztály a marxi terminológiában. Erre ők: nem. Várunk… majd valaki megcsinálja.

– Pedig most lehet bármit dumálni. Nem?

– Nem. Ez a látszat.

– Miért?

– Mert belső cenzúra van, a „fortélyos félelem”. A szocializmusban, amit szintén nem szerettünk, tudtam, hogy „ő” az ellenség. Megvoltak a túlélési technikáink, és rendben volt. De most egy párton belül öt-hat szerveződés van, és mind ellentmond egymásnak. Persze, hogy félnek az emberek attól, hogy kinek, mit mondjanak… - Hallom, hogy aktívan politizálsz!” – esett nekem valaki. - Te is! – vágtam rá. – Na, jó, de én ezen az oldalon… – mondta. Megáll az eszem! Ez Magyarország.

– De más a művész dolga. A művész törődjön a művészettel...

– Álljon meg a menet! Törődjön, ha valaki definiálja nekem, hogy mi a művészet. Ez sok ezer éve nem történt meg. Nem érdekelnek a bátrak. Sem a bátor színház, sem a bátor színész, sem a bátor rendező. Engem egy gyáva Molière érdekelne. Ez az, ami nincs. Egy beszari kis Molière, aki majdnem négyszáz éve példát mutat mindenkinek… mert a gyávaság maga a határtalan hatalom minden hatalommal szemben. A gyávaság tartalmi részei, a finom savai-borsai azok, amik lepöckölnek rendszereket, királyokat, köztársasági elnököket, klérusokat és mindent! Ezt a most hiányzó, finom kis gyávaságot hívják tehetségnek.

– Nekem és sokaknak éppen a te huncut vagányságod hiányzik. Meg kell nézni bármelyik filmedet, és napnál fényesebben kiderül. Nem így gondolod?

– Nem, mert azt mondják, hogy lassú és unalmas. Más a képi-, a vizuális kultúra, mint volt. A filmek műtárgyak. Nem a szó műemléki értelmében vagy muzeális értékében, hanem hogy ezekkel valaki tud valamit kezdeni. Sokan semmit.

– Akkor jön az elvonulás? Mi van Kékkúton, a remetetanyádon?

– Macskák, kutyák, fák, virágok, levegő, csend és békesség. Határtalan jó dolog. Ez az, amit tőlem irigyelni lehet: hogy van egy ilyen hely. Kellene mindenkinek. Mert amikor tele az ember hócipője, legyen egy béke szigete, ahol azt mondhatja: az élet szép!

– De múlandó… hol van már a szomszéd, a régi barát Cseh Tamás?

– Nézd meg, mit csinált! Pofátlanul fölment a mennyországba, és azt javasolta az ottaniaknak, hogy menjenek a földre, mert szép ott és jó. Biológiai nyelven ez a nitrogén körforgása… Nem szabadna ez ellen hőbörögni, de én háborgok, mert elment egy számomra nagyon kedves ember. Azért mégsem egészen, hiszen itt van minden, amitől ő kedves lett nekem… csak a kézfogás, a baráti puszi, néha a baráti tasli… ezek már nincsenek, ezek emlékek. Fölteszem azt a fekete korongot, mert még mindig azt szeretem, és a világ összes színe, legalábbis, ami nekem fontos, megjelenik…

– És mi is egyszer, azoknak, akiknek számítunk, emlékképben jelenünk meg. Félsz a haláltól?

– A halál a gondviselés rendelése. Ha félek, ha nem, jön. Jóban kéne lenni vele. Akinek sikerül, boldog lehet.

– Egyszer, évekkel ezelőtt azt mondtad nagy elszántan, hogy írsz? Írtál?

– Írtam, jókat írtam. De nem azt mondtam, hogy a nyilvánosságnak fogok írni, hanem azt, hogy magamnak.

– Miért nem mersz vele előjönni?

– Nem tudok annyira írni, mint kéne… meg annál szemérmesebb is vagyok, hogy arra vágyjak, olvassák az emberek. Nem is érdekel, nem ebből élek. Ez csak éltet. – Meg annyi minden még, ami előtted van. Mai szóhasználattal: milyen projekteken dolgozol?

– Semmiféle projekten. Sok dolog érdekel, de az ne projekt legyen! Hívják másnak! A projekt körül mindjárt van projekt-menedzser, akiről meg nem mondod, hogy kicsoda. És rögtön van gazdája, és az a legveszélyesebb, az a legelvetemültebb fickók közé tartozik a világon! Nagy vágyaim nincsenek. Nem érheti az embert csalódás, bármennyire is szeret panaszkodni, ha a helyén kezeli a dolgokat. Ez a realitás. Nem rólam, nem az én nemzedékemről szól már a világ, hanem egészen másról. Ha valamit ehhez jobbító szándékkal hozzá tudok tenni, és ha elfogadják, akkor jó. Ha nem fogadják el, akkor is jó…

Névjegy

Cserhalmi György 1948. február 17-én született. 1971-ben végzett a Színművészeti Főiskolán. Tagja volt a debreceni Csokonai Színház, a veszprémi Petőfi Színház, a Nemzeti Színház, a Magyar Filmgyártó Vállalat, a Budapesti Katona József Színház társulatának. 1991 óta szabadúszó. Több mint kétszáz filmben, klasszikus és modern színdarabban játszott. Díjai: Balázs Béla-díj (1982), Érdemes művész (1986), Erzsébet-díj (1987), SZOT-díj (1988), Kossuth-díj (1990), Európai Életmű-díj (2003)

forrás : mixonline.hu / Fotó: Mix

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.