Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum közelmúltban megnyílt plakátkiállítása, mely a háború utántól a rendszerváltásig ível, egyszerre kétféle dologra ébreszti rá a nézőt. (Címe – Nyitunk – maga is plakátszöveg volt, a hatvanas években hirdette a Divatcsarnok – ma ismét Párisi Nagyáruház – rekonstrukció utáni megnyitását.)

Beszél arról a tényről, hogy mennyi sok jó kezű festő, grafikus tudott – kényszerült? – megélni plakáttervekből. Ha csak a szépművészeti megoldásokat nézzük: a csaknem kétszáz plakát, falragasz jelentős része még a fotó elem vagy a kollázs technika nélkül, megföstve (copyright: néhai Nyerges Pál festő-tanár…) készült. Persze lehet vitatkozni a minőségen, a derűsen mosolygó, kötelezően szocreál – értsd: naturalista, de még édesre is turbózott – lelkesültségű szereplőkön. De a negyvenöt éves idő-íven mindenki és minden technika elfér. Igazi rossz plakát ITT nem került a falakra. (Az utcán azért,… na, hagyjuk.) Mókás egyébként látni három kor három stílusában a legendás halreklámot: „Egyen halat, a legjobb falat!” Még emlékszem a döbbenetre, amit a stilizált, csőrében spárgaszatyrot, abban meg másfél kilónyi sajtot hurcoló, okos holló figurája láttán éreztem. (Gyerek voltam.)

A kronologikus elrendezésnek köszönhetően érezhető, miképp szélesedik a boltok árukínálata, és lappangva – vagy nem is nagyon – megjelenik a fogyasztási szokásokat befolyásolni igyekvő szándék; éppen a halhús, illetve a tej és tejtermék népszerűsítése látható a plakátokon.

Egy mai tizenéves talán csak azt veszi észre a falakon, hogy nem volt automata mosógép, intelligens mosópor, mosogatógép. Ennek ellenére felnőttünk Bambin (elmagyarázzuk a gyereknek), selyemcukrot szopogattunk, tejet ittunk (elmagyarázzuk a tehenet), nem energiaitalokat (ő magyarázza el nekünk).

Viszont keresztapám, Macskássy János saját leleménye volt Lottó Ottó, nem pedig egy egész csapat dolgozott a kitalálásán. A kis figura sikere (1957-ben indult a lottózás) akkora volt, hogy az ország egyik kedvenc komikusa, Kabos László is magára öltötte a lottószelvényt idéző, sárga zakót, hogy népszerűsítse a játékot…

A szerény és ötletes, gyakran szűkös eszköztárú plakát nálunk egy lassan mozduló – vagy éppen pangó, áruhiányos – kor terméke volt. A múzeum válogatása legfeljebb közvetve utal arra, hogy nem csak az eszköztár, hanem az áruraktár sem volt zsúfolt.

Ma már nem is érthető, mekkora politikai elmozdulásról szól a Trapper farmert ajánló plakát! Miközben 1962-63-ban még (külföldi) farmerben nem lehetett belépni az Ifjúsági Parkba (népszerű szórakozóhely, ma romhalmaz).

Szemezgessünk! A külföldi turisták megvadultak a Traubisodáért – jó is –, viszont kerülték az Ali baba kávét (joggal). Pajtás fényképezőgép: csapás az ’imprilisták’ (sic!) boxgépeire! Szappandoboz, amit elvihettek a srácok az úttörőtáborba, és a képeket beragaszthatták az őrsi naplóba. (Ezt majd utána elmagyarázom, kisfiam.)

 

A terem egyik sarkában megkövesedett pénztáros üldögél a KÖZÉRT üzletben – ilyen volt az életben is… –, a polcokon jobbára egyszerű csomagolású konzervek, befőttek, dobozok.

A hirdetőoszlopok, a plakátok felidézik az utca és a kor hangulatát, a boltbelsők és a kirakatok pedig egészen különös érzéseket közvetítenek egy olyan országról, amelyben a sertésmáj kilója 21 forint, és ahol a fűszer- és csemegebolt zöldség- és gyümölcsbemutatót tart. (Tényleg: vajon mit mutattak be? Amit korábban nem lehetett kapni, vagy azt, hogy miképp együk, amit kapni lehet?)

Elandalító az 1970-es évekből származó szobabelső a kagylófotelekkel (jelzem, kényelmes volt!), a kötelező, elvékonyodó lábú dohányzóasztalkával. (Képzeld, kisfiam, akkor az emberek még otthon dohányoztak, nem kellett kimenni nagyapának a ház elé. Beteg is lettem a füsttől!)

 

Jaj, és azok a „szoc-deco” kerámiák! – szobasarok a kiállításon. Minden lakásba kaspót, hamutartót és kávéskészletet cukorkínálóval! Lehetőleg narancsszínben. A tömegáru nem volt ronda. Semmilyen volt. De a Munkácsy tévé (Igen, fekete-fehér, a színessel még csak kísérleteztek!) tetején ott üldögélt a gyertyatartó eloxált alumíniumból. (Ha volt lakatosműhely a gyárban, akkor kovácsoltvasból. Sosem égett benne a gyertya, még karácsonykor sem.) Milyen távoli tűnik mindez!

Szóval – időutazásra vágyók és erre képesek sok örömre találhatnak itt.

 

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum
1051 Budapest, Szent István tér 15.
Nyitva tartás
2010. február 28-ig, kedd kivételével mindennap 11.00–19.00

 

Nézze meg képriport unkat is a kiállításról.

forrás : netriport.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.