De ne menjük elébe a sztorinak.

 

Egy augusztusi hétvégén úgy döntött a család, hogy elgurulunk Kemencére megnézni az Magyarországon még egyetlen működő, 600 milliméteres nyomtávú kisvasutat. Tóth Gabi barátom, aki Puch-guru, mellesleg VW Transportereket és Bogarakat szerel, és teljesen mellékesen évek óta minden hétvégéjét Kemencén tölti sínépítéssel, műtárgy-rendbehozatallal (híd, korlát, szemafor, ezek a műtárgyak, ha jól tudom), mozdonyrestaurálással, masinisztáskodással, nos, Tóth Gabi barátom évek óta mondogatja, hogy nézzünk már le hozzájuk, nem bánjuk meg. Nem bántuk meg. Nagyon nem.

 

Tóth Gabi és a mozdony

 

Szép volt az idő, ezért úgy döntöttünk, hogy Bianchival hatolunk bele Nógrádba. Kemence persze Pest megyében van, de az út végig a szlovák határ felé vezet, csak az utolsó, rövid szakaszon (Parassapuszta határállomás előtt húsz méterrel kell balra kanyarodni) tér vissza az utazó a másik megyébe. Bianchi kezd magára találni a motorfelújítás óta , már jövöget meg az ereje (eredetileg 17,5 lóerő volt, sokat azért nem szabad várni tőle), szép a hangja, nem fullad, van olajnyomás, egész megbízhatónak tűnik. Nem is a motorral volt baj. A gyerekeim sikoltoztak, amikor megtudták, hogy a picikével megyünk, még ha ez a helyszűke miatt azt is jelentette, hogy csak két banánt tudtunk vinni tízóraira a szokásos négy helyett. Azt leszámítva, hogy az önindító Bendixének a szabadonfutója ekkor már hetek óta kriminálisan csúszott, ezért alig tudtam beröffenteni a motort (mindig elejti a benzint egy hét állás után, és mire felkapja, az önindító be is hozta a használatkiesést) a motort, illetve, hogy elinduláskor, meg kettesbe kapcsolás után valami bőszen csikorgott benne – nem a kuplung, mert akkor csinálja, amikor már teljesen felengedem a pedált – érdemleges dolog nem történt az első húsz kilométeren.

Verettünk hajmeresztő hetvennel, akadt autó, amelyet az M0-án le is hagytunk, igaz, inkább a félredőlt IFA-, és lyukas Barkas-fajtából, a tető nyitva volt, négy óriási mosoly ült a négy kipirult arcon, hátulról kaptuk a porszívósivításba vegyített légkompresszor-hangot – szuper volt, talán nem kell magyaráznom.

Aztán Vác előtt elkezdett ugrálni a sebmérő mutatója. „Nézd Kati, így ötven körül milyen hülyeségeket művel” – mutattam kedvenc feleségemnek, de a szinopszis hibásnak bizonyult. Mert később már harminc körül ugrált, aztán húsz körül, aztán tíznél lekoppant, és csak néha bliggyent egyet a mutató, mint valami Chemotoxtól épp megdöglött légy egy szép nyárdélutáni ablakpárkányon. Aztán végleg elhallgatott.

Megálltam a 2/A úton, húzott el mellettünk a sor, jobb is volt így, vagy húsz autót feltartottunk a hetvenes tempónkkal, már úgyis el akartam engedni őket. „A szar Trabant, mit akar ezzel a hülye” – olvastam le a gőgös újautósok szájáról, én meg szégyenkeztem a nyitott autóorrban turkálva, erőlködve azon, hogy a sebmérőspirált más úton vezessem, ahogyan talán majd beleér a műszerben levő csonkba. El nem szakadhatott a spirál, hiszen új, alig ezer kilométer van benne. Nem sikerült a műtét, halott maradt.

A 2/A-n ilyenkor sok a traffipax, és az ötvenes, meg pláne a negyvenes korlátozásokban még a Bianchi is képes arra, hogy triggerelje az elektronikát, illetve a mögötte strázsáló tányérsapkást. Nálunk volt azonban kiváló Kék Párduc nevű GPS berendezésem, amit mondjuk, nem akartam túl sokat használni, mert a Bianchiban nincs szivargyújtó, meg semmiféle kéznél levő 12 volt elöl a töltéshez. Az pedig eszembe se jutna, hogy megfúrjam a gyönyörű műszerfalat holmi úri bitektől nyüzsgő huncutságok miatt.

 

De most beüzemeltem a GPS-t, vesszen az akku. Mivel ő egy Kék Párduc, a húszezer forintos navik krémjének leghabosabbja, ezért csak hellyel-közzel mutatta jól a tempót. Mentünk 11-gyel, majd 9-cel, utána 0-val, aztán elvesztett minket, vitt az út mellett, aztán egyszer csak 130-cal robogtunk. Szerinte. Tisztességes készülék, legalább próbálta behozni a hátrányt. Ha jól tudnék interpolálni, meg lett volna valami precíziós távolságmérő nálam, simán ki tudtam volna számítani az átlagtempónkat. De valahol 65-70-nel mehettünk a „Pakema – Zgyelano v SzSzSzR”, illetve a Ciklon légkompresszor kombinált hangjából ítélve ott hátul.

Mindenki élvezte az utat, csak én verejtékeztem, de simán elértük Parassapusztát, integettünk a határőröknek, majd – még mielőtt Bianchika húsz éve (talán negyven) először átléphetett volna a szomszéd országba, elfordultunk.

Kemencén különleges napot tartottak, mert a szokásos, hétvégi vonatozással együtt Steyr-Puch , Fiat 500-, és 500-származék-találkozót rendeztek. A füves parkolót elfoglalták a kisautók, olyan volt a kép, mint amikor a fiaim otthon kirakják a medzsókat a szőnyegen. Hát mi is odatoltuk a saját, világoskék Whizzwheelsünket, nézték egy csomóan, az én májam meg hízott. Bár ilyenkor sosem tudom, hogy mit bámulnak a Bianchin, azt, hogy mit keres egy Trabant a szép kis Fiatok között, vagy, hogy miért nincs ajtókárpit a Kati oldalán, esetleg, hogy már lángol a hátulja a kicsikének. Valószínűleg mindenki mást.

A további részletek itt olvashatók.

forrás : belsoseg.blog.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.