A pénzügyi közvetítőrendszer nem akkor működik felelősségteljesen, ha a társadalom széles körei által erkölcsösnek gondolt magatartásnormákat követi. A bankok a társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos jogos elvárásoknak akkor felelhetnek meg leginkább, ha konzervatív – fenntartható – gazdálkodási gyakorlatukkal biztosítják a náluk elhelyezett betétek – és egyéb forrásaik –, valamint folyósított hiteleik egyensúlyát úgy, hogy a kamatkülönbözetekből profitot termelnek. Azaz, ha mindannyiunk érdekében önös érdekeiket követik.
íbr> Az elmúlt években a hazánkban működő bankok néhány kirívó esettől eltekintve megfeleltek a fenti elvárásoknak, ugyanis a profit maximalizálásának szándéka mellett – ami a közvélekedéssel ellentétben a legkevésbé sem kifogásolható – a nyugaton jellemzőnél jóval konzervatívabb hitelezési gyakorlatot folytattak.
íbr> A bankok üzemeltetőinél jóval nagyobb hibákat követtek el a magyarországi gazdaságpolitika irányítói. A társadalmi felelősségvállalás tekintetében a 2002-2006 közötti időszak megalapozatlan költekezése, majd az azután eltelt két és fél év elbénázott, növekedésellenes, koncepciótlan kiigazítása sokkal nagyobb károkat okozott, mint a bankárok együttesen.
íbr> A megugró hiteltörlesztők miatti tömeges magáncsődökért és fizetési nehézségekért a már paradigmává merevedett közvélekedéssel ellentétben elsősorban nem a bankok hitelezési gyakorlata okolható.

A főbűn a devizahitelezés

Alapvetően két, összefüggő tényező okozta a lakosság és a bankszektor devizahitelek felé történő elmozdulását, ami miatt most a legtöbben a bankok profitéhségét kárhoztatják.

Bár a folyamatban a bankok profitelvárásainak is elvitathatatlan szerepe volt, az, hogy a lakosság nem a hazai valutában adósodott el – mint például a csehek, elkerülve most az árfolyam ingadozások miatti tömeges törlesztésképtelenséget –, elsősorban a hibás gazdaságpolitika, másodsorban a sávos árfolyamrendszer következménye volt, melyek magas inflációhoz és drága forinthitelekhez vezettek. Tehát nem a bankok idézték elő azt a környezetet, amiben a legracionálisabb döntés a devizában történő eladósodás volt.
íbr> A devizahitelezés terjedésének elsőszámú ösztönzője közvetett módon a rossz gazdaságpolitikai irányítás volt. A jólétet ígérő állam 2002-től súlyos adósságba verte az országot, amit finanszírozni kellett. A duzzadó lyukat az államháztartás bevételei és kiadásai között nem lehetett a végtelenségig adóemelésekkel betömni, mert azok már akkor is túl magasak voltak. Kellő növekedés sem volt, tehát nyilvánvalóvá vált, hogy az adósságot „kinőni” sem tudjuk.

Ez a folyamat az országhatárokon belül sokáig (2006-ig) senkit nem érdekelt, hitelezőink azonban látták a bajt, és lassan kezdtek elbizonytalanodni forintbefektetéseik értékállóságában. Az egyetlen eszköz, amivel kitartásra bírhattuk őket, a befektetéseiken elért viszonylag magas hozamígéret volt, amit a magas kamattal lehetett biztosítani. A magas kamat miatt pedig a forinthitel egyre drágább lett a svájci frank és az euró hitelhez képest. Tehát a rossz gazdaságpolitika termelte ki azokat a kockázatokat, melyek a lakosságot és a bankokat is a devizahitelek irányába terelték.

A folyamatot egy másik tényező is erősítette. Az elmúlt évtized tőkebeáramlása Magyarországon inflációhoz vezetett. A termelékenység a friss tőke miatt nőtt, ami a bérek – irreális – emelkedését is magával hozta. Az így tovább erősődő inflációt a jegybank ugyancsak a magas irányadó kamattal próbálta féken tartani.

A 2008-ig fennálló sávos árfolyamrendszer sem tett jót a hazai pénznek. Mivel a forint csak egy meghatározott sávban mozoghatott az euróhoz képest, a reálfelértékelődésre nem volt lehetőség, pedig ez csillapította volna az inflációt – ahogy a cseh példa is bizonyítja .

Érdemes azt is rögzíteni, hogy a forint leggyengébb, márciusi árfolyamán is alacsonyabb volt egy azonos összegű és futamidejű devizahitel törlesztője, mint a hasonló – nem támogatott – forinthitelé. A devizahitelezés tehát nem bizonyult hibának, az idegen pénzben történő tömeges eladósodás racionális válasz volt az elhibázott gazdaságpolitikára és a jegybank ebből következő magasra belőtt irányadó kamatrátájára. A bankok profitérdekeiktől vezérelve, a pénzbőséget kihasználva rengeteg olcsó devizahitelt helyeztek ki, azonban működésük jóval átgondoltabb volt, mint nyugati társaiké.
íbr> Miért is?

Sokan gondolják, hogy a bankok nyakló nélkül hiteleztek minden jöttmentnek, azaz felelősségtudatokat lenyomta a profithajhászás. Ez azonban – legalábbis a magyar pénzintézetek esetében – így nem igaz, a hitelezés a józan ész határain belül maradt.

A hitel/betét arány a legtöbb magyarországi pénzintézetnél kedvezőbben alakult, mint sok, állami mentőövre szorult nyugati bank esetében. Az állami gyámság alá helyezésre elsősorban azoknál a pénzintézeteknél volt szükség, ahol a mutató kétszáz százalék fölött volt, azaz, a bank betéteinek több mint kétszeresét helyezte ki hitelek formájában.

A betétek és a hitelek közötti különbözetet a pénzintézetek jellemzően rövidtávú kölcsönökkel fedezték. Ősszel, a pánikhangulat miatt kiszáradó bankközi piacokon nem lehetett meghosszabbítani ezeket a rövidlejáratú hiteleket, ami fizetési nehézségekhez és csődökhöz vezetett – ilyenre azonban itthon nem volt példa.

A magyar bankok hitelfedezet kezelésükben is meglehetősen jól vizsgáztak. Szemben az amerikai példával, az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta: megfelelő ingatlanbiztosíték híján a Magyarországon működő bankok nem adtak jelzáloghiteleket, vagy ha adtak is, a kölcsönök a fedezetek értékének átlagosan 70 százalékánál nem voltak magasabbak, míg nyugatabbra mindennapos volt a 100-150 százalék közötti arány. (Azt se felejtsük el, hogy a válság előtt sok ügyfél a körülményes és szigorú hitelbírálat miatt kritizálta a bankokat.)

A pénzintézetek tőkemegfelelési mutatóikban is túlteljesítették az előírást: kihelyezett hiteleikhez viszonyítva saját tőkéjük szintje nem a kötelezően előírt 8 százalékon volt, hanem általában közel 12 százalékon. Részben a fenti okok miatt is nyilatkozhatta Bajnai Gordon miniszterelnök a Figyelőnek azt, hogy a magyar bankrendszer stabil, erős és jól menedzselt, amit az is bizonyít, hogy nálunk nem kellett az adófizetők pénzét a bankrendszer megsegítésére költeni.

Nincs mentség, de van magyarázat

Az egyoldalú szerződésmódosítások, vagy a csökkenő kamatok és kockázatok ellenére magasan tartott hiteldíjak (kamatok) az elmúlt évek viszonylag konzervatív hitelezési gyakorlatának a folytatását jelentik, nem pedig az amúgy is nehéz helyzetben lévő ügyfelek ok nélküli szívatását. Az etikátlan magatartást sok esetben nem a profit maximalizálásának, hanem a kockázatok és veszteségek minimalizálásának szándéka hajtja, ami persze nem mentség.

De amikor állampolgárként vagy politikusként a bankok verbális lealázásán dolgozunk, jusson eszünkbe: egyes bankok, ha nem szigorítanának gazdálkodási elveiken, állami – adófizetői pénzekre – szorulhatnának, rosszabb esetben csődbe jutnának, ami áttételesen nagyobb társadalmi károkhoz vezetne, mint az amúgy joggal kifogásolt önkényes banki magatartásformák. A bankok veszteségeinek társadalmasítása költségesebb és igazságtalanabb lenne, mint a szerződött ügyfelek néhány száz forinttal magasabb számlavezetési vagy ATM használati díja.

Bár a közbeszédben elsikkad, de a minden irányból záporozó kritikák ellenére a magyar bankrendszer tényleg állja a válság próbáját, és bármilyen furcsán is hangzik, de a mostani világgazdasági helyzetben mindez elismerésre méltó teljesítménynek számít.

Mindezt persze nem fogják elismerni azok a csalódott tíz- és százezrek, akik lakásuk elvesztésétől rettegnek, vagy fizetési nehézségekkel küzdenek. A bajban lévők azonban a legnagyobb arányban a nem banki hátterű pénzügyi szolgáltatóknál kaptak kölcsönt – tehát nem a bankoknál. Ezek az adósok szabad felhasználású jelzáloghitelt vettek fel devizában, jövedelemigazolás nélkül egy kisebb szolgáltatótól, mert a nagyobb hitelintézetek kockázatkezelő rendszere kiszűrte őket. A problémás fizetőknek tehát a nagybankok nem adtak pénzt, ezért most őket hibáztatni meglehetősen pikáns.

A magyar bankszektor az elmúlt öt évben valóban zsíros profitot termelt a devizahitelezésen – és súlyos hibákat is elkövetett, gondoljunk csak a jenhitelezésre. De a lakosság is rengeteget profitált abból, hogy nem pusztán drága forintot kapott kölcsön, hanem olcsó frankot és eurót is. Ráadásul a hitelezési boom elmaradása nélkül azt a kevés növekedést is csak alig tudta volna felmutatni Magyarország - tehát még a növekedés kommunikálásában érdekelt politikusok is haszonélvezői voltak a folyamatoknak.

Most a nehézségekért a bankokat a legkönnyebb hibáztatni, hiszen a hitelek felvevőinek nem kell szembenézniük pénzügyi gyermekkorúságukból fakadó tévedéseikkel, a kormányerőknek pedig egy kicsit kevesebbet kell magyarázkodniuk gazdaságpolitikájukkal kapcsolatban.

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.