Hobo lenyomta DJ Bobót
2008.10.01. 06:50

Több mint három órás koncertet adott a Sportarénában a 30 éves szülinapját ünneplő Hobo Blues Band. Nemcsak a nézőtéren, a színpadon is telt ház volt. Bill király volt, Tátrai szólózott, Hobo meghatódott.
Már akkor gyanús volt, hogy sokan leszünk a koncerten, amikor a Sportaréna környékén nem lehetett parkolóhelyet találni. Na, ja, minek megy az ember kocsival koncertre? Aztán megbizonyosodtunk, hogy óriási tömeg kíváncsi erre a 30 éves zenekarra, amikor csak hosszú sorban állás után jutottunk be az épültbe. Később sorba kellett állni a WC-n, a büfével nem is próbálkoztunk…
Földes László (fotó: mti)
A közönség leginkább középkorúakból állt, akiknek már a nyolcvanas években is jelentett valamit a HBB, akik talán akkoriban gázálarctáskával, Tapper farmerben és Alföldi papucsban jártak meghallgatni a Közép-európai Hobo Blues, vagy az Oly sokáig voltunk lenn dalait. Ez az a generáció, aki ezekről és az ezt követő lemezekről hallott először Ginsbergről, Morrisonról, vagy akár ezeken keresztül érezte meg, hogy József Attiláról más is eszébe juthat, nemcsak a szigorú irodalomtanár. Láttunk a tömegben idősebbeket, és gyerekeket is. Az úgynevezett mai fiatalok, mintha hiányoztak volna. A koncert elején magától Hobótól tudtuk meg, hogy többen vagyunk, mint a DJ Bobón. Konkrétan: gyakorlatilag megtelt a Sportaréna, amikor Cserhalmi György ceremóniamester néhány perccel nyolc előtt felkonferálta a zenekart.
A ripacsok bevonulásával nyitottak, a színpadon a mai felállásban. Ez az a szám a tavalyi Senkifalváról, amit gyakorlatilag ide írtak, szerintem. Majd jöttek sorba a régi számok, Rolling Stones Blues, Gazember, és a tavalyi album dalai. Nagy mozgás végig a színpadon, alig győztük követni. Cserhalmi alig győzte bejelenteni a zenészeket: Vaszko Krpatka szájharmonikás nyitotta a sort, majd egy kollégája, Pribojszki Mátyás követte. Ők ketten vezették fel az első olyan számot, amit a közönség együtt üvöltött Hobóval. Ez a szám a Tisztelet Muddy Watersnek volt. "Mikor még kiskölyök voltam, ötéves srác, nem tudtam, mi van a szoknyád alatt, mi az, ami ráz. Felnőttem rég”, itt némi szövegmódosítás következett a „negyvenöt vagyok”-ot „hatvanhárom vagyok, sajnos”-ra írta át az énekes.
Tátrai szólózik (fotó: mti)
Felgyorsultak az események – és nem csak azért mert, végre hozzájuthattunk némi sörökhöz is – a színpadra szólították a nyolcvanas évek eleji felállást, Póka Egon, Kőrös József, Pálmai Zoltán, Tátrai Tibor (aki ezentúl, szinte mindig színpadon volt, minden felállásban) és Deák Bill Gyulát. Bill a király, skandálta a közönség, a király pedig kezével koronát formázott feje fölé. (Azt most sem tudtam eldönteni, hogy ezek a gesztusok komolyak-e, vagy van bennük némi önirónia. Vagy mindegy ez egy királynál?)
És – kis Led Zeppelin bevezető után - belecsaptak a kezdeti-időszak dalaiba. „Ebben a fajgyűlölő világban egy szerencsételen, kopasz kutyáról játszunk egy dalt”- mondta Hobo, és lőn a Kopaszkutya. „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, ó jeah: Kőbánya blues” – mondta Bill, s lőn a Kőbánya blues. A régi dalok pont úgy szóltak, mint nyolcvannégyben egy FMH-s bulin, a közönség is pont úgy énekelte. Hobo néhány szám erejéig eltűnt a színpadról, hogy a királyé legyen a terep: „Hány óra van pontosan?” – kérdezte a király, majd belekezdtek a 3.20-as bluesba. A blokk végére előkerült a zenekar névadója, és elővezették az est egyetlen nem saját szerzeményét, a Jimmy Hendrix-féle Hey Joe-t. Naná, hogy mindeki üvöltötte, hogy „megölöm az asszonyt, lelövöm őt”.
Sokat nem beszéltek egyébként a közönséggel, nem volt szó a dicső múltról, és jelenről. Néha Hobo meghatottan megköszönte hogy ennyien összegyűltünk, és megkérdezte időnként, hogy bírjuk-e még. Ennyi. A két óriás kivetítőn amellett, hogy a színpadon történteket láthattuk, be-bevágtak régi fotókat az együttesről, esetleg az aktuális számhoz kapcsolódó nagy mesterekről. Például, amikor a Hey Joe-ban szólózott Tátrai, akkor összemixelték Hendrix gitárgyújtós képével. Nem volt egy túl átgondolt műsor a vásznakon, de hát nem is ezért jöttünk.
Hobo és Bill újra együtt (fotó: mti)
A színpadon viszont nagyon is átgondolt műsor volt. Újabb tagcserék következtek, bejött Solti János, és Tóth János Rudolf és elkezdődött a Vadászat-blokk a Vadászok gyülekezőjével. Majd „a jövő heti Fásy-mulató kedvéért” a Hajtók dala, „hogy bemutassuk, mennyire megelőztük a rajzfilmcsatornák korát” a Mesél az erdő. És így tovább és így tovább. Nagyon jól szólt, minden rendben volt. Nekem az volt az érzésem (mint régen), hogy Tátrai szólói túl hosszúak, túl egyformák, és ez kicsit unalmassá teszi a számokat. De biztos csak bennem volt a hiba, meg amúgy is elfogyott a söröm.
E blokkba volt az este legszebb pillanata. Egy Hamlet-idézetet mondott el Cserhalmi György. Az Arénában összegyűlt sokezer ember teljes csöndben hallgatta a monológot. Ez volt a felvezetése A bolond levele a kisfiúnak című számnak. „Lehettem volna vadász, vagy hajtó, Én, a kiátkozott, megrögzött csavargó, Ki azt hitte, ha úton van, szabad! Eltapos a világ, ha útjában vagy. Így lettem bolond, élni kell és lehet, Bocsáss meg nekem, Isten Veled!” A másik megható pillanat az volt, hogy színpadra szólították az 1996-ban elhunyt billentyűs-zeneszerző Fuchs László szintén kiváló zongorista fiát, hogy apja emlékére szálljon be a zenekarba.
Aztán újra tagcserék, visszajött a mai zenekar (plusz sokszor Tátrai), és eljátszott néhány számot a kilencvenes évek terméséből. Nyilván kötelező kör egy ilyen 30 éves szülinapon minden korszakból elővezetni számokat, de talán itt ült le egy kicsit a több mint három órás buli. Azt el kell ismerni, hogy a Másik Magyarország vagy a Nem lehet két hazád szövege ma aktuálisabb, mint valaha, de ezek nem jó számok. Unalmasak. Ellentétben a tavalyi Senkifalva szerzeményeivel, amelyek zeneileg is nagyon ütősek. És itt kell megjegyezni, hogy a mai HBB nagyon együtt van, kiváló muzsikusok, kiváló együttműködése.
Meghajolnak a zenészek (fotó: mti)
A koncert „hivatalos” végén eljátszották a Közép-európai Hobo Bluest. Bevezetőjében Hobo egy másik nagy mestere előtt tisztelegve József Attilát szavalt. Aztán együtt énekelte a közönség, hogy „Viharban születtem, Világ végén alszom, Ne bántsatok engem, Mert én nem haragszom!”
Szép befejezés és szép kezdése a félórás ráadásnak, ami egy új nótával indult, a napokban megjelent Bolondvadászat című albumról. Majd Hobo szerint egy képet láttunk Dante poklából, azaz, szinte mindenki feljött a színpadra egy közös kis ünneplésre. Volt itt Enyém, tied övé, Hosszú lábú asszony (Britney Spears-nek ajánlva). Mindenki szólózott: örömzene volt ez a javából. A ráadásnál nem illik kimenni, de a sör megtette hatását, kirohantam. Amikor visszaértem még mindig szólózgattak, nem maradtam le semmiről. Végül a Jó nekem a Trabant című számot énekelte végig a Sportaréna.
Elköszönés, meghatódás, viszlátozás. Tizenegy óra hat perc, felgyulladtak fények, a hangszórókból a Doors szólt.
forrás : fn.hu
|