Múlt-Idő : „Bejött géppisztollyal és megrettentem tőle” – fény derült a 15 éves lány tragédiájának utolsó részleteire |
„Bejött géppisztollyal és megrettentem tőle” – fény derült a 15 éves lány tragédiájának utolsó részleteire
2010.12.02. 05:36
„Késleltetett hatású októberi gránát fényből, színekből, elmorzsolt könnyből”. Szeles Erika Kornélia nem érte meg a felnőttkort, 1956. november 7-én halt meg, 15 évesen, vöröskeresztesként. Majdnem egy egész tár lőszer volt benne. Gépfegyvert markoló, pufajkás fényképe azonban bejárta a világsajtót – így vált nyugaton az 1956-os forradalom szimbólumává. A kamaszlány életével 2008-ban kezdtünk el foglalkozni – most pont kerül a történet végére.
Oszsza meg másokkal is
Két évvel ezelőtt Szeles Erika még csak egy volt abból a körülbelül 2700 emberből, akik az 56-os események során vesztek oda. A forradalmi áldozatok 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél, a felsőoktatásba, közép- vagy általános iskolába járó fiatalok közül pedig a legtöbb halott az ipari tanulók közül került ki. Erika is szakácsnövendék volt a Béke Szállóban, amikor a pesti utcán halálos nyaklövés érte.
S bár halála után a szállóban még évekig nem lehetett róla beszélni – mert, ahogy egyik volt kollégája fogalmazott: „önkontroll volt, hiszen ha háromból kettő nem is, de egy biztos tégla volt” – egykori munkatársai és a Béke Hotel mostani csapata 54 évvel a kislány halála után helyére tették az emlékét. Kalmár-Maron György 30 éven át volt a Royal Szálló főportása, s most úgy döntött, összegyűjti azokat az embereket, akik ismerhették Erikát.
„A forradalom tette ilyenné”
Az egyik felkutatott régi ismerős a múltból Szekeres Pál, aki Erikához hasonlóan a Béke Szállóban dolgozott, és ismerte is a kislányt. Ő azt mondja, a szakácstanulóból lett forradalmár nem volt bánatos, örökké mosolygott, és mindig mindenkinek tudott segíteni – a nyugati világsajtót bejárt fotóról azonban már egy másik arc néz vissza ránk, volt kollégája szerint Erikát a forradalom tette ilyenné.
Ennek némileg ellentmond a dán fotós, Vagn Hansen elbeszélése , aki szerint Erika mosolyogva állt modellt pufajkában, gumicsizmában, egy orosz géppisztollyal a kezében - a sorozatból mégis ez a komoly kép vált ismertté Európa-szerte. Hansenen kívül egyébként több külföldi fotós is készített képet a kislányról, volt, aki valószínűleg ugyanazon a napon, mint ő, Erika ugyanis ugyanazt a ruhát viseli azokon a fotókon is.
|
Egy egykori osztálytársnő visszaemlékezése
|
|
"Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nagyon agilis, kifejezetten mozgalmi ember, de a magánéletét nagyon őrizte. Annak ellenére, hogy mindenben benne volt, kicsit mindig kilógott a sorból. Az osztályból nem hívott meg magukhoz senkit. Nem volt testvére, s úgy emlékszem, az édesanyja egyedül nevelte őt".
„Erika egy vörös hajú, szeplős, zsidó származású kislány volt. Arra emlékszem - talán mert 14 éves kislány voltam -, hogy különös ruhái voltak. Abban az időben meglehetősen feltűnő volt és irigykedtünk is emiatt rá. Teljesen más anyagból voltak és a szabásuk is idegen volt. Mi az ötvenes években kis flanelruhákban, kordbársony nadrágban, kockás flanel-blúzban, kötött kardigánokban jártunk. Erikának volt egy-két nagyon szép ruhája, én például rajta láttam először kék-zöld összeállítást. Ezeket a ruhákat valamilyen csomagban kapták."
|
Egy másik visszaemlékező, Aracs János egykorú volt a kislánnyal, és nagyon tetszett neki, de azt mondja, csak laza kapcsolatban álltak. „Okosabb és fejlettebb volt nálam, felnéztem rá. Tetszett a cserfessége, a haja, a talpraesettsége.” A forradalom idején a Royal Szállóban találkoztak: „Bejött géppisztollyal a konyhába, és megrettentem tőle. Nem tudtam felnőni az ő korához, érettségéhez” – emlékezik vissza a történtekre Aracs János, aki gyerekfejjel nem értette, hogy engedhette meg édesanyja Erikának, hogy fegyverrel járjon.
„Az anyukája ordítva sírt és könyörgött neki”
A Hírszerzőhöz 2009-ben eljuttatott levélből azonban kiderül, hogy Erika édesanyja egyáltalán nem akarta elengedni a lányát. Az Ivanits testvérpár 1956-ban egy házban lakott Szelesékkel a Bezerédi utca 11. szám alatt, Erika utolsó lakhelyén.
Fotó: Vagn Hansen
Az akkor hatéves Ivanits György épp Erikáéknál volt, mielőtt a kislány elindult az utcára, ahol a halálos lövések érték: "Ekkor megjelent Erika egy fiúval és a dobtáras géppisztollyal. Emlékszem, hogy ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. A fiú pedig, a barátja, forradalmár. Mondta, hogy mennek tovább, csak egy kicsit megpihennek. Az anyukája ordítva sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mert mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni" - emlékezett vissza a fiatalabbik Ivanits-fiú.
A dán szál
A lány szépsége azonban nem csak egykori kollégáit fogta meg, de külföldön is magával ragadta a fiatal fiúk képzeletét – így indulhatott el a kutatás az akkor még ismeretlen szeplős, vörös hajú kislány után.
Henning Schultz egyike volt azoknak a fiatal dán kamaszoknak, akik az újságokban látott fényképe alapján rajongtak Erikáért. "Mindannyian megszerettük őt, azt gondoltuk, nagyon erős, bátor és csinos" - emlékezett vissza Schultz, aki szerint a fiatal magyar forradalmár más volt, mint a dán lányok.
Tinédzserként elrejtette az egyik legnépszerűbb dán magazin, a Billed Bladet három számát, s csak felnőtt fejjel talált rájuk és bennük a kislány fényképére egy láda mélyén az általános iskolai tankönyvei között. Schultz ekkor, 2006-ban határozta el, hogy megkeresi Magyarországon Erikát, s odaadja neki a régi újságokat. Rengeteg időt fektetett a kutatásba, több magyar lapot is megkért, hogy tegyék közzé Erika képét, hátha valaki ráismer, de a kérést csak a Magyar Nemzet teljesítette - eredmény nélkül.
|
Földes Tamás, az 1983. október 23-án az USA-ba emigrált újságíró visszaemlékezése
|
|
Földes emlékei szerint Erika és ő is látogatták a kislány anyai nagybátyja, a többek között karmesterként, zeneszerzőként, íróként és konferansziéként tevékenykedő Bondi Endre irodalmi klubját. "Ő csupán jelen volt az irodalmi délutánjainkon és valóban csak '56 nyarán, az utcán találkozva beszélgettünk először valamelyest hosszabban. Hogy halála mégis megrázott, annak oka az 1956-os lelkesedésem, majd az azt követő sokk - nemkülönben a Bondi Bandi iránti szeretetem" - mesélte el lapunknak Földes, aki több helyen is megjelentette korábban a kislánnyal kapcsolatos emlékeit feldolgozó cikkét "Volt egyszer egy kislány" címmel.
"Inkább tűnt vadóc csitrinek, mint serdülő ifjú hölgynek. Haját fiúsan rövidre vágatta, szívesebben járt nadrágban, mint szoknyában. Az akkor már tizenöt éves lány meglepő érettséggel csatlakozott szópárbajainkhoz. Véleménye volt a Petőfi Körben zajló vitákról, lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban" - írja az emigráns újságíró.
|
Schultz végül úgy döntött: a Magyar Nemzeti Múzeumnak adja magazinjait, s mivel kutatása során a kép készítőjével is megismerkedett, az ő közbenjárásával tizenkét 56-os Hansen-kép került Magyarországra meggyalázott holttestekről, lincselésről, romokról és tankokról. Később Fonda Almerigo is adományozott a múzeumnak egy fotót, amelyen Erika is rajta van - az akkor a Béke Szállóban revizorként dolgozó közgazdásszal ugyanis a kislány egy néptánccsoportba járt.
Berobbant a forradalomba
A képeket bemutató kiállításról a Hírszerző is beszámolt, az Erika életét felgöngyölítő lavina pedig elindult. Egyre többen kerültek elő a múltból, elkezdtünk nyomozni, és a vezetéknév nélküli kamaszlány fotójából végül egy szinte teljes élettörténet állt össze.
Lett vezetékneve, megtudtuk az édesanyja és az édesapja nevét is, kiderült, hol született, hol lakott utoljára, hova járt iskolába és hol dolgozott, milyen volt a természete, és milyen kapcsolatot ápolt édesanyjával. A mozaikokból lassan összeállt, hogy néptáncolt, volt úttörővasutas, és irodalmi klubba is járt. Édesapját nagyon korán, 3 éves korában elveszítette – a férfi többek szerint a nácizmus áldozata lett, de nem tisztázott, pontosan milyen körülmények között, nyughelyét egyelőre nem találtuk meg. Ezzel szemben a Kerepesi úti temetőben rábukkantunk a lány sírjára, a Kozma utcai izraelita temetőben pedig az édesanyjáéra is.
A sírt már senki sem gondozza, a vöröskeresztesként lelőtt kislány emléke feledésbe merült, ezért lépett Kalmár-Maron György, és szervezett megemlékezést Szeles Erika Kornéliának. „Úgy robbant be most Erika a Béke Hotel életébe, mint 56-ban a forradalomba” – mondta a hotel jelenlegi igazgatója, akit annyira megérintett a kislány története, hogy felajánlotta, ha lehetséges, kiállítást rendeznek és emléktáblát állítanak a tiszteletére.
|
Az Ivanits-testvérpár megrázó emlékei
|
|
"Budapest VIII. kerület, Bezerédi utca 11. I. emelet 10-es számú lakásában laktam családommal. Erikáék a II. emelet 2-es számú lakásában laktak, hármas társbérletben" - idézi vissza a pontos körülményeket a testvérpár idősebbik tagja, Ivanics István, aki 1956-ban 16 éves volt.
"A Bezerédi utca a Köztársaság térbe torkollik és ott volt az MSZMP (1956. november 1-ig MDP - a szerk.) pártháza és ott folyt annak többnapos ostroma. Komoly harcok voltak, a csatazaj, a lövöldözés, meg a sok fára akasztott ember. Ezek olyan emlékfoszlányok, amiket akkor láttam, amikor a csata elültével kimerészkedtünk az utcára és sikerült elszöknöm a szüleimtől" - írja le a helyszínt az akkor hat éves Ivanits György, a testvérpár fiatalabbik tagja.
A visszaemlékezésből az is kiderül, hogy Erika édesanyja, Blumenfeld Noémi - akit csak Baba néninek hívtak - nagyon szigorúan nevelte a lányát, ugyanakkor keveset volt vele. Ivanics István egyenesen úgy fogalmazott: sajnos nem volt jó anya. "Erika sokat volt magára hagyatott, sok időt töltött nálunk". Míg Blumenfeld Noémi gépírónő volt egy vállalatnál, addig az Ivanits gyerekek édesanyja a háztartást vezette, így Erikával is volt ideje foglalkozni.
Baba néniről a visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy "szinte vallásos módon volt kommunista". "Amikor Sztálin meghalt, zokogva jött haza és hisztériás rohamában a kapu alatt elájult. Én vittem fel a karomban. Könnyen tehettem, hiszen madárcsontú, apró asszonyka volt" - mesélte lapunknak a testvérpár idősebb tagja. Ivanitsék szerint az asszony szigorúsága és a kommunizmusba vetett elvakult hite is hozzájárulhat ahhoz, hogy Erika végül elment harcolni.
Erika azonban elment, és soha többé nem látták élve: "Egy-két nap múlva jött a hír, hogy az oroszok lelőtték, majdnem egy egész tár lőszer volt benne. Keresztbe sorozták, és még a vöröskeresztes ruha is rajta volt" - mindezeket Ivanits György csak az akkori elbeszélések alapján tudja, hallomásból.
Erika halála után - ha nem is olyan intenzíven -, de továbbra is tartotta a kapcsolatot a két család. "Párszor elkísértem Baba nénit, amikor Erikát kereste. Kórház, halottas ház, olyan emberek, akik tudhatták, mi történt". "Szép, okos kislány volt, és nem csak az idő szépíti meg az emlékeket" - zárja sorait Ivanics István.
György néhány dologra a későbbiekből is emlékezett: "Az édesanya ott élt tovább egyedül. Gyakran lejött anyámhoz beszélgetni, de csak panaszkodni tudott, nagyon fájt neki az élet. A társbérlőkkel nem jött ki jól, a végén meg már beteges is volt nagyon. Azt hiszem, valamilyen hitközségi öregek otthonába került és ott halt meg".
|
Nyitó idézetünk Kalmár-Maron Györgytől származik, aki Erikával, és az 1956-os forradalommal kapcsolatos érzéseit a Terézvárosi Kontakt Rádióban mondta el.
Ha bármilyen információja van Szeles Erikával, vagy családjával kapcsolatban, kérjük, írja meg a tossenberger@hirszerzo.hu email címre, hogy minél kerekebb lehessen a történet.
forrás és szerző : hirszerzo.hu / Tossenberger Adél
Az eredeti írás itt olvasható
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
