A Hírszerző tavaly októberben találkozott először egy ismeretlen kislány csonka történetével a Magyar Nemzeti Múzeum egyik '56-os fotókiállításán. Akkor annyit tudtunk, hogy a fiatal lányt Erikának hívták, és 1956-ban, tizenöt évesen esett el a pesti harcokban. Fényképe azonban, amelyen egy géppisztolyt markol, a nyugati lapok címlapján kötött ki.

Ezután kezdett kerekedni Szeles Erika története, akinek felkutattuk az életét, hogy az ne csak egy ismeretlen, a nyugati világ számára szimbólumértékű fotó maradjon, hanem egy teljes történet, egy szomorú mese.

Mások is próbálkoztak

A kutatást a Hírszerző előtt Henning Schultz kezdte el, aki egyike volt azoknak a fiatal dán kamaszoknak, akik anno fotója alapján rajongtak Erikáért - sugárzó bátorságáért és szépségéért. Schultz gyerekként elrejtette az egyik legnépszerűbb dán magazin, a Billed Bladet három számát, és felnőtt fejjel bukkant rájuk egy láda mélyén az általános iskolai tankönyvei között.

A dán férfi ekkor döntötte el, hogy felkeresi Magyarországon a felcseperedett kislányt, és odaadja neki az újságokat. Erika azonban ekkor már nem élt. Schultz rengeteg időt fektetett a keresésbe, több magyar lapot is megkért, hogy tegyék közzé Erika képét, hátha valaki ráismer. A kérést csak a Magyar Nemzet teljesítette, de nem jártak sikerrel.

Valami elkezdődött

A Hírszerző 2008-ban kezdett el foglalkozni a titokzatos kislány és családja történetével. Eddigi kutatásaink alapján az már ismeretes, hogy Szeles Erika mikor született és mikor halt meg, továbbá egy volt általános iskolai osztálytársnőjétől pedig azt is megtudtuk, hova járt iskolába, ki volt az osztályfőnöke, és milyen személyiség volt. Jelleme megismerésében segített lapunknak Fonda Almerigo is, aki egy helyen dolgozott a lánnyal a Béke Szállóban; Erika akkor szakácstanuló volt. Az egykori munkatárs egy fotóval azt is bizonyította: együtt néptáncoltak.

A Bezerédi u. 11. belső udvara - Innen indult Erika a harctérre
(Fotó: Tossenberger Adél)

A képre kattintva tekintse meg galériánkat! (Fotók: Hírszerző)

A Hírszerző cikkének és a Magyar Nemzeti Múzeum Vagn Hansen 1956-os képeit bemutató tárlatának köszönhetően egyre többen bukkantak fel a múltból, így egyre kerekebbé vált Erika története. A kiállításnak köszönhetően jutott Hansen úr tudomására, hol nyugszik a kislány, lapunk pedig ennek nyomán felkereste a Kerepesi temetőt és felkutatta a sírt.

"Felejthetetlen egyetlen drága kicsi lányom, Erikám, 1941. I. 6. - 1956. XI. 7." - ennyi áll Szeles Erika Kornélia sírján, akinek a teljes nevére az "1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottai és ártatlan áldozatai, akiket ebben a sírkertben temettek el" feliratú márványtáblán bukkantunk rá.

A kórházi adatok szerint a kislányt nyaklövés érte, és a VII. kerületi Péterfy Sándor Utcai Kórházban halt meg. Horváth Miklós és Tulipán Éva "In Memoriam 1956" című kötete tartalmaz egy "Magyarország 1956-os embervesztesége" című mellékletet a forradalomban elhunyt áldozatokról, és azok ismert személyes adatairól. Innen derült ki az is, hogy Szeles Erika Kornélia Budapesten született a XIII. kerületben Blumenfeld Noémi gyermekeként, de utolsó bejegyzett lakcíme a VIII. kerület Bezerédi utca 11. szám alatt volt.

"Csatazaj, lövöldözés, meg a sok fára akasztott ember"

Itt kapcsolódik be a történetbe egy testvérpár visszaemlékezése, akik szintén a Bezerédi utcában laktak, csak egy emelettel lejjebb. Mindeddig homályos volt, Erika hogyan került a forradalmi forgatagba, az Ivanits testvérek azonban közelebb hoztak minket az igazsághoz.

> VISSZAEMLÉKEZÉSEK SZELES ERIKÁRÓL<

"Inkább tűnt vadóc csitrinek, mint serdülő ifjú hölgynek. Haját fiúsan rövidre vágatta, szívesebben járt nadrágban, mint szoknyában. Az akkor már tizenöt éves lány meglepő érettséggel csatlakozott szópárbajainkhoz. Véleménye volt a Petőfi Körben zajló vitákról, lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban".

"Nagyon ellentmondásos személyiség volt. Nagyon agilis, kifejezetten mozgalmi ember, de a magánéletét nagyon őrizte. Annak ellenére, hogy mindenben benne volt, kicsit mindig kilógott a sorból. Az osztályból nem hívott meg magukhoz senkit. Nem volt testvére, és úgy emlékszem, az édesanyja egyedül nevelte őt".

"Vörös hajú, szeplős, zsidó származású kislány volt. Arra emlékszem - talán mert 14 éves kislány voltam -, hogy különös ruhái voltak. Abban az időben meglehetősen feltűnő volt és irigykedtünk is emiatt rá. Teljesen más anyagból voltak és a szabásuk is idegen volt. Mi az ötvenes években kis flanelruhákban, kordbársony nadrágban, kockás flanel-blúzban, kötött kardigánokban jártunk. Erikának volt egy-két nagyon szép ruhája, én például rajta láttam először kék-zöld összeállítást. Ezeket a ruhákat valamilyen csomagban kapták".

"Csendes, visszafogott, mosolygós, de visszahúzódó kislány volt, aki igazán semmivel nem hívta fel magára a figyelmet, hang nélkül beilleszkedett a többiek közé. Erika kisebbségi komplexussal küzdhetett, és talán ezért is volt visszafogottabb. Rajta kívül ugyanis többek között egy gépgyorsíró, egy recepciós a személyemben pedig egy revizor is táncolt a csoportban, ezek pedig mind magasabb beosztásnak számítottak, mint a szakácstanulói státusz. Visszahúzódása miatt azt sem lehetett tudni, hogy értelmiségi családból származott-e, de a beszédstílusa és kommunikációja alapján nyugodtan lehetett akár értelmiségi is".

"Budapest VIII. kerület, Bezerédi utca 11. I. emelet 10-es számú lakásában laktam családommal. Erikáék a II. emelet 2-es számú lakásában laktak, hármas társbérletben" - idézi vissza a pontos körülményeket a testvérpár idősebbik tagja, Ivanics István, aki 1956-ban 16 éves volt.

"A Bezerédi utca a Köztársaság térbe torkollik és ott volt az MSZMP (1956. november 1-ig MDP - a szerk.) pártháza és ott folyt annak többnapos ostroma. Komoly harcok voltak, a csatazaj, a lövöldözés, meg a sok fára akasztott ember. Ezek olyan emlékfoszlányok, amiket akkor láttam, amikor a csata elültével kimerészkedtünk az utcára és sikerült elszöknöm a szüleimtől" - írja le a helyszínt az akkor hat éves Ivanits György, a testvérpár fiatalabbik tagja.

"Erika sokat volt magára hagyatott"

A visszaemlékezésből az is kiderül, hogy Erika édesanyja, Blumenfeld Noémi - akit csak Baba néninek hívtak - nagyon szigorúan nevelte a lányát, ugyanakkor keveset volt vele. Ivanics István egyenesen úgy fogalmazott: sajnos nem volt jó anya. "Erika sokat volt magára hagyatott, sok időt töltött nálunk". Míg Blumenfeld Noémi gépírónő volt egy vállalatnál, addig az Ivanits gyerekek édesanyja a háztartást vezette, így Erikával is volt ideje foglalkozni.

Baba néniről a visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy "szinte vallásos módon volt kommunista". "Amikor Sztálin meghalt, zokogva jött haza és hisztériás rohamában a kapu alatt elájult. Én vittem fel a karomban. Könnyen tehettem, hiszen madárcsontú, apró asszonyka volt" - mesélte lapunknak a testvérpár idősebb tagja. Ivanitsék szerint az asszony szigorúsága és a kommunizmusba vetett elvakult hite is hozzájárulhat ahhoz, hogy Erika végül elment harcolni.

"Az anyukája ordítva sírt"

Az akkor hatéves Ivanits György épp Erikáéknál volt, mielőtt a kislány elindult az utcára, ahol a halálos lövések érték: "Ekkor megjelent Erika egy fiúval és a dobtáras géppisztollyal. Emlékszem, hogy ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. A fiú pedig, a barátja, forradalmár. Mondta, hogy mennek tovább, csak egy kicsit megpihennek. Az anyukája ordítva sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mert mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni" - emlékezett vissza a fiatalabbik Ivanits-fiú.

Erika azonban elment, és soha többé nem látták élve: "Egy-két nap múlva jött a hír, hogy az oroszok lelőtték, majdnem egy egész tár lőszer volt benne. Keresztbe sorozták, és még a vöröskeresztes ruha is rajta volt" - mindezeket Ivanits György csak az akkori elbeszélések alapján tudja, hallomásból.

Kórház, halottas ház

Erika halála után - ha nem is olyan intenzíven -, de továbbra is tartotta a kapcsolatot a két család. "Párszor elkísértem Baba nénit, amikor Erikát kereste. Kórház, halottas ház, olyan emberek, akik tudhatták, mi történt". "Szép, okos kislány volt, és nem csak az idő szépíti meg az emlékeket" - zárja sorait Ivanics István.

György néhány dologra a későbbiekből is emlékezett: "Az édesanya ott élt tovább egyedül. Gyakran lejött anyámhoz beszélgetni, de csak panaszkodni tudott, nagyon fájt neki az élet. A társbérlőkkel nem jött ki jól, a végén meg már beteges is volt nagyon. Azt hiszem, valamilyen hitközségi öregek otthonába került és ott halt meg".

"Kicsinyke domb, de nekünk a világ…"

Az édesanya nehéz sorsához az is hozzájárult, hogy férjét még jóval kislánya előtt elveszítette, 1944-ben. Egyes információk szerint a férfi egy koncentrációs táborban halt meg, nyomot azonban egyelőre nem találtunk utána.

Sokáig nem tudtuk a férfi nevét sem, Blumenfeld Noémi sírja azonban erre a kérdésre is választ adott, az asszonyt ugyanis férjezett nevén temették el a Kozma utcai izraelita temetőben: Szeles Sándorné Blumenfeld Noémi néven. Az édesanyát, aki 3 éves korától egyedül nevelte kislányát, közös sírba temették szüleivel, a sírkövön pedig ez a megható felirat áll: "Kicsinyke domb, de nekünk egy világ, a boldogságunk van alatta…Drága szívét, ki csak ismerte, siratja és áldva áldja".

A sírra az izraelita temető egyik eldugott parcelláján találtunk rá, ahol még a több mint tíz éve ott dolgozó portásnő sem járt. Az Ivanits testvérek visszaemlékezése és a sírfelirat is rácáfol korábbi információinkra, miszerint az édesanya Erika halálát követően néhány év múlva beleőrült a férje és a lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba. A sírkövön ugyanis az áll: Szeles Sándorné Blumenfeld Noémi született 1911-ben, elhalálozott 1990-ben.

Ha Önnek van bárminemű információja a cikkben szereplő Szeles, vagy Blumenfeld családról, kérem, jelezze a tossenberger@hirszerzo.hu címen, hogy a történet minél teljesebbé válhasson!

forrás : hirszerzo.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.